Le merném fogadni, hogy ha ezen a héten közvélemény-kutatást vagy népszavazást rendeznének arról, hogy az államelnök mondjon-e le, a nagy többség támogatná a javaslatot. Egy óvatlan pillanatban még a szebeni liberális pártelnök is bevallotta méltóságteljesen, hogy ő ezt tenné, nyilván olyan emberként, aki sok mindent tudhat innen, de főleg onnan. Egy nagyon csúnya ügyről van szó, naponta felmerülő újabb elemekkel.

Ettől függetlenül az az álláspont, amelynek – reálpolitikai megfontolásoktól és valószínűleg külső-belső politikai ráhatásoktól nem függetlenül – az RMDSZ is hangot adott, formálisan jogszerű: önmagában az a tény, hogy az öccse összeszűrte a levet a maffiával, még nem bizonyítja az államelnök bűnösségét, ha nem akar lemondani, nem kényszeríthető rá. Becsületbeli döntésre rávenni dőre kísérlet az ő esetében. És felesleges külföldi példákra, párhuzamokra hivatkozni is, hogy például máshol hogyan mondtak le sokkal jelentéktelenebb ügyek miatt. Ez itt az összeszövődések Romániája, a főszereplőnek pedig olyan érdekelt védelmezői vannak, akiknek erejét és befolyását elképzelni is nehéz, akik a demokrácia perifériáin kísérletként olyasmit is megengednek maguknak, amit otthon alig.

Nézetem szerint (ál)naiv a feltevés, hogy pont az ország alfa politikai ragadozója – akit két éve egy olasz képviselő az Európai Parlament nyilvános ülésén nevezett maffiózónak – nem tudott róla, hogy az alvilági vezér (BM) százezres nagyságrendű összeggel megvesztegette az ő rakoncátlan öccsét (MB). Az állampolgárok többsége nem szereti, ha hülyének nézik, éppen ilyesmit nem lehet nekik beadni. Különben maga az államfő vallotta be, hogy tavaly már tudott a „zsarolásról”. (Gyakorlatilag a romák visszakérték a pénzt, miután a maffiavezért nem sikerült kiszabadítani a börtönből. Az ilyen átveréseket – şi condamnat şi cu banii luaţi – a nehéz fiúk, akikben nincs semmiféle politikai érzék, nagyon nem kedvelik.) Felületes szemlélőként is sok mindent kikövetkeztethetünk az eseményekből, a reductio ad absurdum módszere tovább segíthet, lásd szerénységem előző cikkét és különösen Bogdán kollégától a tegnapit, amelyből kiderül, hogy a roma maffiózó (romaffiózó) még gyilkossági kísérlete és elítélése előtt feltehetően kampánypénzekkel kötelezte le az államelnököt. És ez nagyon snassz, és külön visszamenőleg kivizsgálandó: a maffia pénzelte kampány!

Minden spekulációnál nagyszerűbbek azonban a tárgyi bizonyítékok. Állítólag léteznek további hangfelvételek arról, hogy még konkrétabban hova-kihez jutott Bercea Mondial romaffiózó pénzéből... Ha ez is nyilvánosságra kerül, az államelnök újabb változatot szedhet elő: nem tudott arról, hogy tudott volna róla, hogy meddig, a független igazságszolgáltatás milyen csúcsaira ért fel a megvesztegetés. Most, hogy a vejét, nagyobbik lányának a férjét is lekapcsolták korrupció miatt, még egy ügy feszegeti terhelt memóriáját. Lassan fogy a család szabadon levő része, erősödik az igazságszolgáltatás függetlensége, s őt mindenből kihagyják. Persze előfordulhat, hogy az illető vejet sem is ismeri, nem is hallott róla.

Van tehát az ügynek egy másik elágazása. Utalhatunk súlyos érvekre, amelyek egyrészt az igazságszolgáltatás (és fejeinek), másrészt a titkosszolgálatok (és fejeinek) felelősségét veti fel. Olyan emberekét, akiket közvetlenül maga az államelnök helyezett tisztségbe, akik mindent neki köszönhetnek. A jog egyes lekötelezett emberei, a sajtó beépített ügynökei meg a cinikus trollok persze „hivatalból” tagadják az általuk is ismert érveket és bizonyítékokat. És nem mondható, hogy a szerepük lényegtelen.

Nos, az a bizonyos elátkozott tévéadó, amely a nyilvánosság elé tárt lehallgatási anyagokkal a mostani botrányt kirobbantotta, vasárnap este szintén dokumentum értékű felvételekkel azokra a körülményekre világított rá, amelyek között a Bercea Mondial ügyét (dossziéját) 2011-ben, a kényes részletek felbukkanása pillanatában elvették a nyomozást vezető ügyésztől. Eugen Iacobescunak annyi ideje volt, hogy – látva a messze vezető szálakat – önvédelemből összehívta a sajtó képviselőit, konkrétumok nélkül felhívta a figyelmet a helyzet súlyosságára, a konklúziója pedig az volt: „Isten őrizzen, hogy Bercea Mondial beszélni kezdjen!” Másnap reggelre már nem ő felelt az ügyért. A főügyész a mostani DNA-főnök volt. A DNA főnöke a mostani alkotmánybírók egyike volt. Tehát az államelnök két legfontosabb embere a „független igazságszolgáltatás” rendszeréből – ők aztán biztosan tudtak arról, amit MB alvilági cinkosainak úgy írt le, mint „a dolgok menetét”. A titkosszolgálatoknak kötelességük volt tudni az egészről, ha már azt is tudják, hogy mit reggeliztünk. Hivatali mulasztás lenne az is, ha nem tudták volna, az is, ha nem figyelmeztették volna a veszélyre az ország legmagasabb közméltóságát.

Visszatérve, vajon nem az igazság felderítésének akadályozása volt, hogy Eugen Iacobescutól elvették az ügyét? (Ahogyan korábban elvették és eltemették az ALRO megakorrupciós dossziéját is a veszélyes nyomra bukkant ügyésztől, ahol a szálak szintén a legeslegmagasabb csúcsokhoz vezetnek! Ahogy a Hidrotehnica-, majd a Nana-ügyben is annyi ideig titokban maradhattak vérlázító törvénytelenségek!) Iacobescu pacániája azonban egy másik vonatkozása miatt is esettanulmányba illő. Mameluk újságírók a híres „Turcescu ezredes” vezérletével azonmód nyilvános médialincselésnek vetették alá a betojt ügyészt, a legképtelenebb vádakat mondva rá. E hamis vádak forrása egy – az élő adás közben jelentkező! – „korábbi igazságügyi miniszter”, félreérthetetlenül a hiszteroid MM volt, az igazságszolgáltatás függetlenségének legnagyobb dicsőségére. Még ezek a sajtósöpredékek is tudtak tehát, már akkor, az államelnök öccsének megvesztegetéséről! Vajon hány ilyen besúgó ügynök működik még a sajtóban, és milyen tisztítóvihar kell, hogy kiseperje őket? Vagy emlékeznek még a kedves olvasók Remeş exminiszter májashurkás ügyére? Amikor a DNA hamis bizonyítékokat fabrikált, és a – különben semmit sem bizonyító, mégis perdöntőnek nyilvánított – felvételeket a közszolgálati televízió hírműsorának vezetője, a hírhedt szekus ezredes némber RC utasítására vágták össze? Most az igazságtalanul elítélt volt tárcavezető milliós kártérítést követel. Ha megkapja, mi fogjuk neki megfizetni.

Ami napjainkban a parlamentben történik, túl a maffia-ellenes vonatkozásokon, újabb tétova próbálkozás az ország legfontosabb intézménye tekintélyének visszaállítására. Egy velejéig romlott, képmutató rendszer felszámolására. Ennek a tekintélynek maguk a megválasztott képviselők is sokat ártottak, sok mindent jóvá kell tenni. A holnapi döntés annál inkább politikai vizsga a parlament számára – nem annyira az államelnök, mint inkább a saját maga szempontjából.