Nem tudom, minden nemzedéknek csalódnia kell, vagy csak az enyém fogta ki ezt a ritmikus kiábrándulást? Vagy mindegyiknek csalódnia kell, de mindegyik úgy érzi, egyedül ő csalódott, vagy ő igazán? Talán ez az igazság mégis.

Emlékszem, a nyolcvanas években hogy jártunk ki a Bükkbe meccset nézni, hogy követtük a bolhákban felszívódott magyar, szovjet, belga, holland, argentin és nem tudom, milyen csapatot, hogy győzködtük magunkat, hogy akit látunk, az Détári, Esterházy, Nyilasi, Törőcsik, Maradona, Frankie van der Elst, Koeman, Belanov vagy akárki más, és hogy voltunk boldogok attól, hogy ezek éppen ők.

Fel nem merült bennem, de szerintem másban sem, az interneten meg nem akarok utána keresni, nehogy a maradék illúzióimat is elveszítsem, méghozzá visszamenőleg, hogy valaki nem akarja a vébét, hogy sokan tüntetnek ellene, hogy félstadionok várhatók, hogy nem hozza vissza a befektetést, hogy… Brazíliában!!!

Még mielőtt valaki netán félreértene, remélem, megérti: nem a tüntetőket hibáztatom, annyira nem, hogy nem hibáztatok senkit, hacsak az Életet nem, ilyen nagybetűs általánossággal. Ha már annyira elmúlt az ifjúság, hogy ma már nagyon rá kell vennem magam a szurkolásra, és el sem tudok képzelni egy olyan meccset, amelyért nemhogy a Bükkbe, de akár a szomszéd utcába elmennék, Isten legalább a vébé csillogására vigyázhatott volna. Mert ilyenkor mégiscsak bekapcsolom a tévét, mégiscsak végigküzdöm magam néhányszor kilencven percen, mégiscsak örülök Kamerunnak, Szenegálnak, a Ronaldo–Rivaldo féle Brazíliának, a Zidane-féle Franciaországnak vagy akárki másnak. Pontosabban: örülnék, ha lehetne.

Pedig biztosan lehet, csak előbb ki kell kapcsolni magad a folyton áradó hírekből, mintha a Holdon élnél. És ilyenkor sírod vissza azt az időt, amikor tényleg a Holdon éltél.