Aki évente tizenkét könyvet elolvas, az elit olvasónak számít manapság. Ha ennyire könnyű elitnek lenni, ez a társadalom talán bajban van. Havi egy könyv nem elitizmus, hanem szegénység. Havi egy könyv havi CSAK egy könyvet jelent, és ezen az április 23-i Könyv és Szerzői Jog Világnapja sem segíthet.

Pedig kikerülnék két nagy, jellegzetes hibát: az egyik, hogy vészharangot kongassak. Nemrég olvastam egy remek könyvet a könyvekről: hogy a nyomtatás technológiája, az olvasás kultúrája hogyan terjedt el, és érintett meg egyre több társadalmi réteget. Ez mintha újra szűkülőben volna, de nem is olyan biztos: amikor az utcán sétálunk, és valaki belénk botlik, jó eséllyel éppen a telefonját böngészi.

Az is igaz persze, hogy a telefonon esetleg SMS-est olvasunk, és ha azt nem Varró Dani írta („hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker/nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter”), akkor már nem is olyan értékes. De böngésszük a portálokat, a bejegyzéseket, és ez is olvasás, ha nem is mindegy, hogy a sorok mit tartalmaznak. Olvasni tehát olvasunk, kezünkben tehát a kulcs a minőséghez.

Ezért sem követem el a következő hibát: hogy beletörődjek abba, amit magam körül látok. Nem fogadom el azt az érvet, hogy egyesek nem születtek bele a tudás világába, hogy őket kizárhatjuk abból, amit mi vagyunk szerencsések megélni. Túl a szélsőséges eseteken (mert hát mégis vannak ostobák, együgyűek stb.) azt tapasztalom, hogy szinte mindannyian jobbak lehetnénk, ha jobb kezek fogták volna a mi kezünket, amikor szükség volt erre.

Otthon is, nagymamámnál is könyveket láttam. Nem egy párat, nem tízet, hanem százakat. Egymás után sorakozva. Színesek, levehetők, piszkálhatók. Majd olvashatók: ötéves koromban a szobában, otthon egy új világot nyitottak meg előttem a szüleim. Elkezdtem olvasni, és ha jól emlékszem, akkor a János Vitézzel kezdtem, aztán sorra vettem mindent, amit lehetett. Leírtam, hogy mit olvasok, évekig vezettem a listát (most újra).

A mai napig félrever a szívem, amikor könyvet látok. Ha egyet, akkor abba belelapozok, ha egy polcot, azon végigsiklik a tekintetem, hajolgatok, hogy a fordítva felrakott kötetek címét is leolvassam. Ha egy könyvtárnyit, akkor úgy szaladgálok, sétálok, evickélek benne, mint egy megszállt. Lapozok, megropogtatom a borítót: nem csak a tartalmát szeretem, hanem az anyagot is. Egyébként is lélekkel bír a tárgy az életemben, nem szeretek eldobni emlékeket. Ami az enyém lesz, s egy kis karcolással, folttal jelzi, hogy már a részesem, az barátom, azt nem dobnám ki úgy, hogy ne fájjon a szívem érte. A könyv pedig a tárgyak királya az életemben.

A kolozsvári ócskapiacon két lejért lehet vásárolni könyveket (a szentgyörgyi piaccal szemben egy kis bódéban úgyszintén, más városok kínálatát sajnos nem ismerem).

Az ár tehát nem lehet akadály, és a fáradságra sem hivatkozhatunk, mert egy csendes délután vagy hétvége mindig a rendelkezésünkre áll. A televíziót is ki lehet kapcsolni. Az internetet szintén. A csengőt el lehet némítani. Legfennebb a vágy nincs meg többé, hogy olvassunk. A vágyakat viszont befolyásolni lehet – és érdemes.