A magyarországi választások – de lehetett volna helyettük bármelyik másik – egyetlen dologra tanítottak meg: hogy nem látunk az orrunknál tovább. Pedig a világ az orron túl kezdődik.

Gogol jut eszembe, és hősének, Kovaljovnak az orra, amelyet egy szép napon elveszít. Így nem találjuk mi sem a sajátunkat: azokat a célokat és elvárásokat, amelyek aztán önálló életet kezdenek – bekeveredve a rossz társaságba, a közélet politika nevű torzulásába. Orrunkkal együtt veszítjük el szimatunkat is: a magabiztosságot, amellyel a valóságot helyesen mérlegelhetjük.

A politika különleges képességei közé tartozik, hogy mindent képes magába olvasztani. Olyan, mint a kapitalizmus: amint felüti a fejét a kereslet, megteremti rá a kínálatot. Abortusz a téma? – rögtön kerül egy öltönybe bújtatott, jólfésült, fehér, fiatal vagy középkorú férfi, aki vallja az aktuális ideológiát, majd megkerül az ellenpárja is, seperc alatt. Adózásról van szó? – máris elmagyarázzuk, hogy miért jó a többkulcsos adó, vagy elmagyarázzuk, hogy miért rossz a többkulcsos adó.

Félreértés ne essék: nem az ideológiák ellen beszélek. Az ideológia, legalábbis amennyiben megalapozott és nem dogmatikus, hasznos tényezője az életünknek. Az ideológiát áruvá süllyesztők bűzlenek, azok a csoportok, amelyek kereskednek vele, leárazzák, átcímkézik, és már régen túl a szavatossági időn, továbbra is árulják. Azok, akik szerint ők az ideológia alkalmazásának egyetlen letéteményesei.

Nem látunk tovább az orrunknál, vagy az orrunk helyénél, ha marad a gogoli hasonlat. Hatalom és ember viszonya mindig izgalmas témának számított, már csak azért is, mert az apa-figurák imádatát, a szervilizmus ördögét máig nem űztük el. Valljuk meg: szabadnak lenni nehéz, a nyugalom és a kényelem gyakran előnyösebb ajánlatnak tetszik. Létezik erre tanulmány is: egy üzletben, ha húsz termék közül kell választanunk, bármit is vigyünk végül magunkkal, úgy érezzük: rosszul döntöttünk, veszteseik vagyunk.

Pedig saját kezünkbe vehetnénk az életünket, ha nem félnénk ennyire attól, hogy dönthetünk, hogy döntéseink következményekkel járnak, illetve mások rosszalló megjegyzéseitől. Hangoztathatjuk a véleményünket, vitába szállhatunk, csoportosulhatunk. Jobb most, mint még később, amikor egyre furcsábbnak fog hatni ez a jó szokásunk. Rá kell szoktatni a politikát, a más nézetet vallókat, a minket megvetőket, hogy létezünk, beszélünk, cselekszünk, ha tetszik ez nekik, ha nem.

Gogol novellája a lelketlen bürokráciáról szól. Nincs szükségünk rá. Egy Los Angeles-i férfi eldöntötte néhány éve, hogy a letaposott zöldövezetek helyén zöldségeket fog termeszteni. A polgármesteri hivatal előbb megtiltotta neki, majd engedte, hogy dolgozzon. Azóta tömegek csatlakoztak hozzá, saját kezük munkáját rögtön megcsodálhatják, mások keze munkáját értékelik és tiszteletben tartják. Mint a fű, ez is lentről nőtt, és mint az orr, ez is ott maradt a szemük előtt. Mi sem vagyunk náluk sem jobbak, sem rosszabbak.