„Az arcukba dobom a tortát, hogy megértsék: ők is csak emberek.” Először nem értettem ezt a férfit. Lehet az egy élet célja, kérdeztem magamban gúnyosan, kilesni a hírekből, hol lesz legközelebb Bill Gates (rá konkrétan emlékszem), megtudni a programját, tortát rendelni, kicselezni a testőröket, aztán az arcába vágni a tortát, és néhány órát vagy napot fogdában tölteni? Tényleg van olyan, akinek nincs jobb tennivalója, mint hogy ilyen gyermeteg dolgokkal foglalkozzon?

Aztán teltek az évek, és rájöttem, ez is van olyan magasztos, mint bármilyen más civil akció (agárként követni a facebookos kommenteket, és verni az asztalt, ha valaki „nem korrektet” ír, zsákba aprópénzt gyűjteni, flashmobokat tartani), és mert ott habzik benne a humor, az én szempontomból nyert ügye van. Arról az alkati hasonlóságról, amely velem is tortát dobat olykor, legalábbis abban az értelemben, hogy úgy forgok és, jaj!, beszélek valamely rendezvényen, ahol püspökök, igazgatók és egyéb ilyenek vannak, mint elefánt a porcelánboltban, és sikerül is megbántanom valamelyiket, bár többnyire utólag jövök rá, milyen bumfordi is voltam, erről a hasonlóságról tehát már nem is beszélek.

Nem hiszem, hogy Bill Gates olyan nagyon zavarba jött volna a tortától, miután kiheverte az első felháborodást, a megszégyenülést a körülötte zsongó hölgyek és urak raja előtt, és lemosta a habot wordos arcáról; nem hiszem, hogy egy ilyen embert, aki hosszú évek óta a figyelem középpontjában sütkérezik, következésképpen könnyű elhinnie, hogy minden, amit csak cselekszik, tökéletes, szóval egy ilyen embert hosszan gyötör a lelkifurdalás. Mégis, talán támad valami rés, amelybe benézve mást lát, mint addig, vagy mások mást látnak.

Mennyivel nehezebb az ilyesmit elhinni egy politikusról! De ha annyi pénzem lenne, mint amennyi nincs (lám, újabb kérdőjel a tortás életmódja felé), készíttetnék néhány tortát például Elena Udrea, Crin Antonescu vagy Vlagyimir Putyin tiszteletére, pontosabban fikázására. Valamelyik mitropolita talán kiátkozna, a kozákok talán megkorbácsolnának, néhány hasznos idióta, aki azt sem tudja, milyen diktatúrák hívője, tapsolna nekik, de a rés újfent ki volna ütve, és ha a jó Putyin nem is látná be, hogy ő ember, sokan mások látnák és röhögnének (az idióták nem tudnak vagy nem akarnak látni – ez egy olyan dilemma, melyben még nem sikerült dűlőre jutnom).

Azt hiszem, ez a leginkább becsülendő az ilyen tortásokban: a gesztus fontos nekik, nem a hatás, és főleg: nem az a hatás, amelyet „áldozatukra” tesznek. A naivitásnál is naivabbnak tetszik azon töprengeni, minden hájban megedzett nőknek és férfiaknak hogyan lesznek álmatlan éjszakáik egy torta miatt. Nem lesznek. De ahogy a verespataki aranykitermelést meg tudták akadályozni az elszántan menetelő idealisták, úgy a tortások is betöltik a szerepüket egy másik, nem ennyire rögtöni realitásban.