Alig kezdődött el az új év, s máris számolnunk kell a halottainkat. Kikkel vagyunk kevesebbek.

Helyey László, Senkálszky Endre, Kinde Annamária és Eusébio. Mátyás király, a pár hét híján százéves öreg király a maga szívós bölcsességével, Anyatollah és Portugália legendás focicsillaga.

Közülük csupán Kinde Annamarit ismertem személyesen, beszélgettem vele órákon át Kolozsváron vagy Váradon, barátként és kollégaként, de a színészek, focisták mesterségük természeténél fogva számítanak családtagnak. Minden mozdulatuk megítélhető, s lassan ismerőssé válik a fekete-fehér vagy épp színes felvételeken. Mindig tudjuk, hogy ott vannak valahol a világban, ha épp nem is foglalkozunk velük.

Eusébiót persze nem nagyon láttam, láthattam élőben, de a legenda valahogy mindig egyidejűvé teszi hőseit a kortársakkal. Annyira volt mai és friss, ahogy Puskás, Pelé vagy Beckenbauer.

És ugyanígy voltam Kolozsvár és az egész magyar színjátszás nagy veteránjával, akit szintén nem élete teljében, főszerepei, rendezései idején, inkább már csak kisebb szerepekben, kótyagos vagy rendes polgárként, Caragiale vagy Shakespeare darabjaiban. De valahogy róla is elég volt tudni, hogy ott van a társulat kirobbanthatatlan tagjaként, hogy kilencvenévesen is játszik, színpadon maradt. Bármikor összefuthatnék vele, ha akarnám. Aki illékony műfajban pbóbál elcsípni egy-egy örökké érvényes pillanatot, amit talán a közönség sem vesz észre akkor és ott, mégis hazaviszi, elraktározza, s amikor kell, felhasználja. Ritka képesség az, hogy valaki úgy lehet jelen, hogy sosem tolakszik közénk.

Ilyen volt Helyey László hangja is, amelyhez most már egész biztosan az igazságosság, a mesebeli igazságosztást társítom, a rend talán sosem létezett nyugalmát. És elég volt csak felidéznem ezt a hangszínt, hogy a napi káoszból kikanyaríthassam magamnak a békesség szigetét, ahol még vannak királyok, bölcsességek és persze vagy főként, udvari bolondok. Mert a mese rezeg talán legtovább az emberben, ahogy egy álom vagy megfoghatatlan vágy, hogy a Jók Jók maradnak a Rosszak pedig Rosszak, mindig felismerhetően, el- és kikerülhetetlenül.

És most jön a legnehezebb, mert valahogy mindig arról a legnehezebb beszélni a veszteség pillanataiban, aki igazán közel áll hozzánk. Mert a tehetetlenség miatt a halált eleinte cseppet sem érezzük valóságosnak, még itt lebeg az illúzió, hogy Annamarit fel lehet hívni, vagy üzenni neki. Kilenc kötetnyi vers várja most az újraolvasást, és akkor még nem beszéltem a publicisztikákról, kisesszékről. Költő barátjaként valahogy természetesnek veszi az ember a vers születését,hogy egyik pillanatban még a csend, a másikban már a sorokká rendezett világ. És valahogy így is olvassa, a teremtés melegétől még kicsit síkosan. De most, hogy lassan elfoglalják végleges helyüket a szavak, hogy mozdíthatatlanul maradnak a papíron, mint akiket végképp cserben hagytak, így most már magukért kell kiállniuk, most már egész másként olvasható. A halál eleinte súlyt és nyomatékot ad majd minden utalásnak, jajszónak, mindent odaolvasunk, ami most még csak a gyász zörejei, de lassan majd ez is elszivárog, s akkor már tényleg csak a saját súlyuk és saját nyomatékuk marad. „A város elrejti magát. / Ami volt, az már nem lehet. / Sokáig álcázta magát, / és persze hát reménykedett, / túléli és jön újabb év, / amikor minden jobb lehet. // S elfelejtette azt a kört: / mely mindig ugyanoda visz. / Ugyanúgy mint a pokol: / míg meg nem oldasz helyzetet, / egyre csak ismételgeted.”

Mert igen, ismétlem magamban folyton, hogy nem, ők már nincsenek, miközben mégis minden az ellenkezőjéről győzköd: hangok, sorok, mozdulatok. Amíg vagyunk, ők is vannak. Kacatok, lomok és hangulatok között, ahol már mindegy sorrend és rang, elmaradt díjak és súlyos vállveregetések. Valahogy minden valódi és örök. Mint egy gonosz, idővel mégis fölfénylő varázslat.