Olvasóink már az itt megjelent írásokból is tudhatják, hogy az avasi Kőszegremetén áll Erdélynek a sajnos mindmáig egyetlen szabadtéri Széchenyi emlékműve. A hat méter magas obeliszket közvetlenül a gróf halála után, pontosabban 1861-ben emelték. Avatására nagy ünnepséget csaptak, ahol nem csak a közeli magyar falvak, de a román települések képviselői is ott voltak. Kovácsné Perecz Ilona tiszteletes asszony még azt is feljegyezte: a derék „osánok” olyan jól érezték magukat, hogy kalappal itták a színérváraljai Mándi Bertalan szőlősgazda borát. Miközben az avasi bércek tetején messzire világító tűzek égtek a „legnagyobb magyar” tiszteletére.

Mindez a kiegyezés előtt hat évvel, tehát az osztrák uralom alatt történt, abban a Szatmár megyében, ahol – még akkor! – a magyarok alkottak nagy többséget, s a közigazgatás is az ő kezükben volt. A magyaroknak pedig az osztrákokkal és nem a románokkal kellett mielőbb kiegyezni, ami azt jelenti: nem volt politikai kényszer arra, hogy a románokat is meghívják a kőszegremetei Széchenyi emlékmű avatására. Mégis meghívták, mert jó kapcsolatot akartak ápolni velük, s úgy gondolták, hogy csak nyernek azzal, ha a románok is megismerik. hogy ki volt Széchenyi. De lehet, ők a pópáik révén már tudták, hogy Széchenyi ugyanazokat a jogokat kérte a magyar parlamenttől a románoknak, szlovákoknak, szerbeknek is, mint a magyaroknak, mert érvelése szerint baj lesz abból, ha nem azt kapják. Mint tudjuk, nem is kicsi, hanem nagy baj lett belőle 1849-ben! Ez is azt bizonyítja, hogy a vendéglátók nagyon racionálisan, s józan ésszel döntöttek, amikor az avasi románokat meghívták.

Nem ok nélkül hozom fel ezt a százötven éves történetet. Jóllehet a hatalmi pozíció azóta megfordult, ma mégis sokan úgy vélik nálunk, hogy a románok mellőzésével is megoldhatjuk gondjainkat, és sok mindent megcsinálhatunk. Nem annyira a lokális dolgokra, s még kevésbé a színmagyar településekre vagy a jobbára még mindig tömbben élő székelyföldi magyarságra célzok, hanem elsősorban a vegyes lakosságú vidékekre és helységekre.

Ilyen esetekben már azért is jól felfogott érdekünk, hogy a helyi román vezetők vagy elismert személyiségek is ott legyenek, mert jelenlétükkel a jó együttműködést hangsúlyozzák, mint ahogy az sem mellékes, hogy az ottani hatalom képviselőiként anyagilag is támogathatják az adott rendezvényt.

Hirtelen Szatmár megyéből tudok erre jó példát mondani. Mivel közigazgatásilag hozzájuk tartozik, Muzsnay Árpád az Ady- és a Kölcsey-ünnepségek főszervezője évek óta fontosnak tartja, hogy az érkávási és a sződemeteri román polgármesterek ne csak ott legyenek a két nagy költőóriásunk tiszteletére tartott megemlékezésen, de beszédet is mondhassanak. Ezzel a helyi román lakosság is türelmesebb és közelebb érzi magához az ünnepelteket. Mint ahogy az sem véletlen, hogy Muzsnay, a témától függően, rendszerint más rendezvényekre is meghív jeles román személyiségeket és előadókat.

A helyi közösségek illetékességét és érdekét messze túllépő kérdésekben különösen fontos a románokkal való, lehetőleg korrekt együttműködés. Ennek hiánya könnyen olyan botrányt kavarhat, mint a Nyirő József hamvainak színjátékokkal tarkított (el nem) temetése.

Amennyire örvendetes, hogy az autonómia kérdésében végre elkezdődött a magyar-román párbeszéd, annyira sajnálatos, hogy ennek elengedhetetlen szükségességét nem mi ismertük fel, hanem egy remek román egyetemi tanár, Valentin Stan, aki már sokadik interjújában kiáltja felénk: ne minduntalan egymást győzködjük erről, mint a süketek, hanem a románoknak mondjuk, mert ők kell megadják az autonómiát! Egyedül nem megy!

Végül elárulom: e jegyzet témáját az az olvasónk adta, aki egy korábbi cikkem nyomán lefitymálta a mostani pesti vezetés által félbehagyott magyar-román közös kormányülések értelmét. ”Fenébe is, a Bolyai Egyetemet is jól megadták!” – írta. Mintha nem látná, hogy egyedül, vagyis párbeszéd nélkül még kevésbé oldódnak meg sajátos erdélyi magyar problémáink...