Az embernek sok adóssága gyűl össze életében.

Közéjük írom, hogy többször megfogadtam: egyszer majd alaposan utánanézek a katolikus egyházi címeknek, mert roppant kavarog a fejemben, hogy ki az esperes és a főesperes, a plébános, a prelátus, a kanonok, a notárius és protonotárius, a káplán és segédlelkész, miért segédpüspök az egyik püspök és miért érsek a másik, arról nem is beszélve, hogy kinek a címét milyen megszólítással illik használni. Csak gyanítom, hogy a megnevezések egy része egyéni, úgymond szakmai előmenetelhez, mások pedig egyházi hivatalokban betöltött funkciókhoz kapcsolódnak, és mindezekhez még hozzájárul a történelem a maga fordulataival, a szentmisék latinról anyanyelvre történő átváltásai is megtették a magukét, a katolikus világegyház szerkezetéről és a vatikáni ki- és megnevezési módszertanról nem is beszélve.

Azután persze jó lenne tudni mindezt románul is, hiszen olykor hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról: Romániában a katolikus egyháznak oly sok román követője van, hogy ha nem is éppen az ortodoxok sarkaira lépnek, de a sorban ott járnak mögöttük. Az egyház szolgái így számomra leginkább papok maradtak. Valahogyan úgy, mint amikor a januári házszentelések idején mindegy, hogy kispap, nagypap, esperes, főesperes, plébános ballag a falusi utak haván-jegén vagy járja a városi tömbházak sötét lépcsőházait, a szomszédok mindig így adják tovább a hírt: jön a pap! Vagy amikor hirtelen rosszul lesz valaki, a hozzátartozók vagy a körülötte állók soha nem főorvost, szakorvost, osztályvezetőt, neves professzort, hanem egész egyszerűen orvost hívnak, mert tudják, hogy így nem tévedhetnek. Ezekben az alapvető megnevezésekben tömörül ugyanis a lényeg. A hivatás, az elkötelezettség, a közösségi szolgálat.

Az életének 83. évében elhunyt és hétfőn, Nagygalambfalván szülőfalujának a földjébe visszatérő Borbély Gábor ilyen pap volt. Mindenekelőtt közösségét a katolikus hit körül megtartó pap. A nyárádmenti Jobbágyfalván, Brassóban, Kézdivásárhelyen és másutt minden bizonnyal most sokan emlegetik a nevét, de az is bizonyos, hogy leginkább a csíkszeredaiak emlékeznek rá, hiszen 1979-től nyugdíjba vonulásáig itt tartotta szentmiséit és innen irányította egyházkerületét.

Neve egybeforrt egy olyan kifejezéssel, amelyet mindaddig nem lehetett hallani: 1981-ben, amikor még a városátalakítások lázában tovább romboltak és tovább építettek, amikor kertekben-udvarokban újabb meg újabb utakat vágtak keresztül és kasul, akkor a régi és ugyancsak szűknek bizonyuló csíkszeredai templom mellett, közösségi összefogással gerendákból és deszkákból álló építményt készíttetett, amely a helyiek megnevezésével és az itt tartott szentmisékkel nemsokára csűrtemplommá avagy deszkatemplommá lépett elő. Aki máshonnan érkezett ide és belépett a gerendák közé, az agyagos földre, a nyári hűvösségbe-huzatba, a téli zimankóba-fagyba, a deszkarések zúzmarás rajzolata közé, aligha tudott szabadulni a gondolattól: mintha őskeresztények közé érkezett volna, akiket bármikor és bármilyen körülmények között összetart a hit. Jelképpé vált ez a templom, annak a jelképévé – bármennyire is igyekeznek manapság sokan és sokféleképpen megcáfolni –, hogy az emberi életben soha nem a cifra külsőség, hanem a belső tartalom az igazi érték.

Úgy hozta a sors, hogy a múlt század kilencvenes éveiben, a romániai rendszerváltás után, gyakran beszélgettem vele különböző, éppen felforrósodó témákról, és mindig csodáltam higgadtságát, bölcsességét és tegyem hozzá, azt a konzervativizmusát, amelyből nem engedett a jóval rugalmasabbá váló és kénytelen-kelletlen menedzserszemléletű világban sem. Már akkor is sejtettem, ma már jobban tudom: az Úr katolikus erdélyi szolgái közül sem mindenki látja ugyanúgy az egyház szerepét az alaposan megváltozott történelmi időkben, vannak akik a hit egyetemessége, mások az erőteljesebb nemzeti beágyazódás, megint mások a hitgyakorlás változatosabb formái és különböző civil szerepkörök hangsúlyozottabb válása mellett fogalmaznak meg óvatos vagy kevésbé óvatos mondatokat.

Borbély Gábor úgy volt konzervatív, hogy számára mindig a katolikus hit egyéni és közösségi megtartásának a fontossága maradt elsődleges, tudta, hogy ki az Úr és ki a szolga, ezt a sorrendet soha, a világnak bármiféle piciny hívságáért sem cserélte volna fel.

Ma már Angyalkás-templomnak hívják a csíkszeredaiak a hit megvallásának Makovecz Imre elképzelte, többedmagával tervezte, turisztikai látványosságnak is számító új hajlékát az egykori csűrtemplom helyén, amely éppen idén októberben lesz tíz esztendős. Borbély Gábor lelke azonban azt hiszem ott marad valahol az egekben a máshová szállított építmény gerendái és deszkái fölött, és talán sok éven át még az arca is felvillan mindazokban, akiket megtanított arra, hogy miként érhet össze a föld az éggel.