Az elmúlt években több tüntetéshez volt szerencsém, hangos kolozsvári megnyilvánulások mellett meneteltem és fotóztam. Láttam, kik azok, akik lelkesen állnak ki egy ügyért, kiket sodort oda a szél, kik tartanának a kezükben bármilyen táblát, csak tábla legyen az. Cinikus megfigyelővé váltam, nem hiszek sem teljes őszinteségben, sem koherenciában, sem eredményességben. Ez persze nem a kemény mag, a tudatos, kezdeményező csoportok hibája. A hibát a rendszerben kell keresni.

Az a tény, hogy Kolozsváron egyes számítások szerint több mint ezren vonulnak utcára Verespatak mellett, engem is borzongással tölt el, főként mert tudósítóként részese voltam az eseménynek, hallottam a hangerőt, és éreztem a talpak dübörgését. Ötezer ember azonban töredéke a város lakosságának, és ügyesen kell átváltani az esti filmről a híradóra, hogy egy fél percben két vidéki tragédia közt tudomást szerezzen az ember az itt történtekről.

A tüntetés mint ellenkezési forma ráadásul egyre népszerűbb, ami idővel kifejezetten csorbítja az ingerküszöböt. Minden demonstráció után számháborúba bocsátkozunk, szerintem azonban teljesen mindegy, hogy három-, vagy ötezer ember állta körbe a Mátyás-szobrot vasárnap, és az is, hogy ezerre, vagy ötszázra apad a jövő hét végéig a számuk. Van egy kisebbség, amelyiknek ez a szám nem jelent semmit: ez a parlamentben ülő emberek többsége.

A napokban lelkes tüntető kérdezte meg tőlem, hogy szerintem lesz-e hatása a megannyi megmozdulásnak? Kétlem. Népszavazást írhatunk ki, amit majd a közöny illegitimmé tesz, kivonulhatunk sok vasárnapon, hívhatjuk az ablakból kikandikálókat, hogy csatlakozzanak, és haragudhatunk a demokrata-liberális kormányzás után a szociálliberálisra, de marad egy kérdés, amivel mindig meg kell majd harcolnunk: hogy a bukaresti elöljáróink számára mi kedvesebb, a rövid távú szavazói memória, vagy a nagy tőkével bíró vállalkozók emlékezete?

Az átlagos szavazó néhány hónapig tud visszanyúlni emlékezetében, korábbi események ingoványos talajon vannak eltemetve. Nem tudja, talán egészséges országban tudnia sem kell, hogy melyik kormány szemezett a projekttel, melyik ütötte nyélbe, melyiknek a zsebe dagad tőle. Az sem érdekli, hogy Ponta miként játszik skizofrén szerepet, amikor egyik minőségében Verespatak mellett, a másikban ellene voksol.

Az átlagos szavazó arra sem igazán kapja fel a fejét, ha a szomszéd falura atombombát dobnak le. Úgy kell nekik, miért nem kémlelték az eget? Hogy Verespatak hol van, és miért került bajba, az nem biztos, hogy fontos annak, akit az utcája friss aszfaltja köt le a leginkább. És amíg ez így van, addig az a lelkes tüntető, aki szerint egyik párt éppen olyan, mint a másik, nem mozgat sok vizet. Hangja tompa, karja rövid.

Ezért is gondolom azt – a káröröm és rosszakarat teljes hiányában, sőt, szolidaritásom vállalva –, hogy a ma oly népszerű tüntetések, hacsak igazán nem mutatnak fel jelentős erőt, annyit érnek, mint a Ceauşescu-viccek a múlt rendszerben. Legfennebb a gőzt eresztjük ki velük, de igazi változást nem érünk el.