A kormánypártok választási ígéreteikből – ma már látszik – szinte semmit sem tudnak betartani. A gazdaság továbbra is csak lassú ütemben növekszik – ha hinni lehet egyáltalán a statisztikáknak –, az államkassza hiányát pedig csak újabb és újabb adókkal, illetékekkel lehet temperálni. Hogy miért van így, arról kellene vitázni, ám akkor kiderülne, hogy több mint két évtizede az egymást váltó kormányoknak fogalmuk sincs, hogyan lehetne kikecmeregni az elhúzódó válságból (amely nálunk nem az amerikai bankok összeomlásával kezdődött, hanem még Ceauşescu utolsó évtizedében.) Ezért dobja oda a sajtónak, az ellenzéknek  – mint egy gumicsontot – a regionalizáció kérdését, hadd rágódjon rajta.

És rágódunk is.

Az erdélyi magyarság számára a legfontosabb témává avanzsált az ország új területi felosztása. Sokan valamiféle apokalipszist vizionálnak, azzal riogatnak, hogy a régióhatárok akár a romániai magyarság létének időbeli korlátját is szimbolizálhatják.

A kérdés megkerülhetetlenné vált politikai, üzleti és baráti, családi körökben is. Éles vitákat vált ki, és nagyméretű tiltakozó akciókat hív elő. Jó lenne viszont, ha nem érzelmi alapon közelítenénk meg a dilemmát: mi lenne jó az erdélyi magyarságnak?

Ehhez szükségünk lenne néhány támpontra. Lesz-e pénzügyi önállósága (magyarán autonómiája) az újonnan létrejövő régióknak? Ha nem lesz, akkor fölösleges minden izgalom, mert csak a kenguru tud ugrálni üres erszénnyel. Akkor az új régiók ellenére továbbra is minden Bukarestben dől el vagy amint a tapasztalat mutatja, Bukarestben dől be?

Kérdés az is, ki fogja majd megszabni a régiók gazdaságpolitikáját. Ki irányít? Lesz egy regionális kiskirály? Erre utal a megyei kiskirályok igyekezete, hogy legalább egy kis régiócskát szerezzenek be maguknak. (Lásd Klaus Johannis szebeni és Radu Mazăre konstancai polgármestert!) Lesznek regionális tanácsok? Miniparlamentek? Vagy a régiók működését és szabad választási lehetőségeit behatárolja egy, a mai megyei prefektusi hatáskörrel rendelkező és rendezkedő kormánymegbízott?

Minderről nem beszél a kormányzó koalíció. Noha enélkül sem rajongani sem tiltakozni nem érdemes a régiósítás miatt vagy ellen.

Mindezek döntik el azt is, hogyan viszonyuljunk a miniszterelnök javaslatához, miszerint a három székelyföldi megye – Maros, Hargita és Kovászna – Brassó megyével alkosson közös fejlesztési régiót. Az én viszonyulásom nem mérvadó, hiszen brassói magyarként nyilván haszonélvezője lennék egy ilyen átszervezésnek! Az adminisztratív területen, ahol élek a magyarság aránya hirtelen nyolc százalékról harmincöt százalék körülire ugrana, az egykor Európa szinte egyetlen interkulturális városa a nemzetiségi, a székely kérdés megoldásában is szerepet kapna.

De talán elsietett a két megye vezető magyar politikusainak a reagálása is, akik elfogadhatatlannak tartják a nyolc fejlesztési régión alapuló közigazgatási felosztás után a tíz régiós felosztást is, mert úgy látják, emiatt a magyarok kiszorulnak a regionális döntéshozatalból. Ráadásul szembe kellene nézniük egy erős regionális központ konkurenciájával. Brassó fejlettebb, mint Kovászna, Hargita vagy Maros, így erő- és pénzforrásokat vonna el.

Néhány tétova megjegyzést fűznék ezekhez az aggodalmakhoz.

Brassó – akár egy régióban van a székelyfölddel, akár nincs – vonzóbb a befektetők számára, mint peremvidéke. Az erőforrások elszívása akkor is működik, ha külön régióba sorolják őket. Ám meglehet, hogy egy valóban európai példákból, tapasztalatokból tanuló Brassó sikeresen vezényelne le egy átgondolt és átfogó regionális fejlesztést. Presztízsnek tartaná, hogy a teljes régió infrastruktúráját, ipari-kereskedelmi-turisztikai potenciálját fejlessze.

Amennyiben a régiók fölött egy-egy helyi kiskirály basáskodna – lenne például egy régiós prefektus –, a brassói talán kevésbé lenne gyanakvó a magyarok iránt, mint például egy marosvásárhelyi. (Marosvásárhely központot kívánna magának Kovászna és Hargita megye, de természetesen Vásárhely fura ura, Dorin Florea is.) Erre utal, hogy Brassóban a polgármester és a megyei elnök rendszeresen részt vesz a magyar közösség ünnepein, a marosvásárhelyi polgármester rendszeresen keresztbe tesz azoknak. Mert Brassó interkulturális közösségé alakul lassan. Zajlik például a visszaszászosítás is (gazdasági erővel). Marosvásárhely pedig frontvárossá süllyedhet ismét. Hol lenne pártatlanabb és empátiát mutató a döntéshozatal ügyünkben?

Ami a magyarság erejét illeti: az összetartó harminc-harmincöt százalék megkerülhetetlen politikai tényező a világ minden táján, főként ott, ahol a politikai opciók ugyancsak megoszlanak.

És még egy megvitatandó beismerés! A Brakovharma régió valójában Dél-Tirol szerű képződmény lenne, lehetne. Olyasmi, amiért annyit kiabáltunk. Talán nem kellene egyből lesöpörni az asztalról! Tűzetesebb vizsgálatnak kellene alávetni.

És bölcsen, nem érzelmi alapon dönteni: jó ez nekünk?