Nem tudtam elmenni a hír mellett. Betiltották Szolzsenyicint Guantánamón, kürtölte világgá a sajtó. A támaszpont egyedüli brit rabja szeretett volna némi erőt meríteni a Gulág szigetcsoportból, de nem engedélyezték neki a mű olvasását. Szebben fogalmazva: kérte, de nem adták oda neki.

Mindig van valami bámulatos az emberi butaság logikájában. A börtön, ahol azokat tartják fogva, akik a szabad világ szabadsága ellen lázadtak fel, végül igazi otthont teremt azoknak az elveknek, amelyet üldözni kíván. A róka tehát újra enfarkába harap. A hatalom ugyanis nem akkor fedi fel igaz arcát, amikor megenged, hanem amikor tiltani kezd. Mit és milyen indokkal.

Ugyanakkor azt is csodálom az amerikaiakban, ahogy saját történelmük öngóljait kezelik. Mert könnyen lehet, hogy pár év múlva könnyes drámát látunk majd mindebből, amelyben Tom Hanks játssza majd a rabot, és át is veszi érte jól megérdemelt, harmadik Oscarját. Mert az amerikaiak idővel képesek felülbírálni saját hülyeségeiket, törvénytelenségeiket, és ebből bármikor fotogén történetet faragnak, hogy mindenki értse a világ minden táján, hogy mi is történt pontosan. Épp ezt, a szélesvásznú bocsánatkérést irigylem tőlük, ezt a hollywoodi kanosszajárást.

Csábító fordulat lenne azzal tovább menni, hogy bezzeg ez mennyire hiányzik nálunk, Ká Európában, hogy itt inkább a sunyizásnak, elhallgatásnak, a kibeszélés hiányának vannak szép történetei. Hogy nálunk egy effajta filmre több ellenfilm jutna, s ha az eredeti alkotás mégis nyerne valahol, akkor névtelen önkéntesek szerét ejtenék, hogy a győzelmet bejelentő sajtótájékoztató székeire valami jó kis ellenpropagandát csempésszenek. Hogy nem is Szolzsenyicint kérte, illetve hát olvashatta volna, csak meg akarták kímélni a befogadás gyötrelmeitől. Ez a hatalom nem zsarnoki, csak kíméletes, mondaná a szöveg, és sokan el is hinnék ezt, mert nem hallani akarnak, hanem hinni. És a kettő együtt nem mindig megy. Csak a szél fújhat nálunkfelé zavartalanul.

De tényleg nem ide akarok kilyukadni, mert mégis az az érdekes benne, hogy az igazán erős, talán már minden nyavalyát túlélt demokrácia is megretten néha a kultúrától. Vagy nem is retten meg, hanem nem tudja a helyén kezelni. Mert ha van egy nem túl demokratikus hely, egy szégyen, hogy pontosabban fogalmazzak, akkor abban lehetőleg ne olvassanak egy másik szégyenről? Nehogy analógiát fedezzenek fel? Nehogy ordító igazság legyen az ordító igazságból?

Bár, ha belegondolok, a pokol is épp attól lehet pokol, hogy az ördögök nem olvasnak saját magukról. A szembesülés lehetőségének kizárása az igazi és végső kétségbeesés. Kertész Imrét idézve: „Ahol a gyilkosság közhely, gyilkossá az ember nem lázadásból, hanem ügybuzgalomból lesz”. Ahogy az ügybuzgó, a könyvet betiltó katona sem egy démoni hős, hanem egy alaposan megtervezett gépezet része. Igazából nem a Jó csapott itt össze a Rosszal: amikor a gép forog, az alkotó már rég megpihent. Már csak nézi, ahogy az alkatrészek bedarálnak mindent. Persze ez a gép nem a holokauszt gépe, de mint minden gép, egy idő után ez is önjáróvá válik, és magától hozza meg a helyzethez illő döntéseket. Amíg ki nem húzzák a konnektorból, vagy meg nem semmisítik.

Az elmúlt század sajnos tele van néhány ilyen gépszörnnyel. A gépezetek építésére való fogékonyság viszont már nagyon is emberi: létrehozni egy olyan rendszert, amely már nem gondolkodik, nem mérlegel, hanem csak szolgál. És épp ezért lesz a kultúra mindig szálka, bőr alá befurakodó tüske. Mert nem beépíthető a gépbe. Illetve ha beépíthető, akkor máris megszűnik kultúrának lenni. A kultúra segítség a feldolgozáshoz, a szembesítés nagy bűvésze. Az elbizonytalanításé. A kényelmetlenségé. Hogy ott is kérdés van, ahol csak válaszokat hittünk. Csoda, ha minden gépészmérnök ezt akarja leghamarabb kidobni? A gép építője ugyanis minél egyszerűbb válaszokkal dolgozik és nem őrjítő, mégis kijózanító kétségekkel.

Ehhez viszont már kevés az álomgyár. Ennek megértéséhez már Kafka kell, és Kertész, és Dosztojevszkij, és Camus. És persze Szolzsenyicin.

Nem szívesen lennék könyvtáros egy ilyen helyen.