Az idősebb generáció tagjai még emlékezhetnek a dogmatizmus uralta ötvenes-hatvanas évek brigádműsoraira, amelyek a dolgozók munkára és harcra való mozgósítását célozták. Emigyen: „Normádat, ha teljesíted, a béketábort erősíted!” „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!”

A dogmatizmus persze a sajtóra is kötelező volt. A pártlap egy új mozdony próbaútja kapcsán ilyen mondatokat adott a mozdonyvezető szájában: „Mozdonyomat a kommunista párt irányította és a sztahanovista mozgalom adott neki erőt!” Tehát a gőz ereje nulla volt a sztahanovista mozgalom erejéhez képest.

Akaratlanul is ezek a fülbemászó csasztuskák jutottak eszembe a minap odaát, amikor egy nagyobb társasággal részt vettem egy tiszteletünkre adott kulturális előadáson. A dunántúli kisváros előjárói így akartak kedveskedni a nagy magyar reformer nevét viselő civilszervezet tagjainak, hogy náluk és nem máshol rendezték meg szokásos évi konferenciájukat.

A helyi kultúra irányítói nem rögtönöztek, amire a vakációs hiányzások miatt se nagyon volt alkalom, hanem azt adták ami volt, amit gyorsan össze tudtak kaparni. Egy kis népi táncot, pár szavalatot, amibe az új szellemiség alapján Nyirő is beletartozott – aztán a brigádműsort. Ami a mostani fideszes kurzushoz híven a dicső múltról szólt, ilyen általánosító versikékkel, mint: „Szeressük az őseinket, becsüljük meg hőseinket...” Mi, jólnevelt vendégekhez illően, udvarias mosollyal fogadtuk e bárgyúságokat, az előadóik pedig látható módon halálosan unták.

Egyébként a civilszervezet tagjai végig óvakodtak a politikai véleménynyilvánítástól. Legalábbis a társaság hivatalos programja keretében. Valahogy a levegőben volt: mintha tartanának egymástól! (Korábban más konferenciákon is tapasztaltam ezt a gyanakvást. Arra is volt példa, hogy valaki nyíltan odamondta társának: „Ugye, nem mersz megszólalni, mert félsz, hogy kirúgnak!”)

A kávészünetben és a magánbeszélgetéseken viszont többen is kipakoltak. Még vícceket is mondtak. Igaz, a „felcsuti labdazsonglőrről” csak suttogva mertek beszélni. Leginkább a határon túli magyarok szavazását sérelmezték. Erkölcstelennek tartották, hogy olyanok befolyásolják az életüket, akik nem ott laknak és nem ott fízetnek adót. Inkább azt tartanák elfogadhatónak, hogy a határon túliaknak külön képviselőjük, érdekvédelműk legyen a budapesti parlamentben. Mint tapasztalom, sok erdélyi magyarnak ugyanez a véleménye. Elsősorban azoknak, akik valóban az anyaországhoz, vele az egyetemes magyarsághoz, nem pedig egy politikai párthoz kötik magukat.

Végül mégis előjött a politika. A találkozó zárása előtt mindenki kötetlenül mondhatott valamit környezetéről. Én elmondtam, hogy ellenzékben mennyivel nehezebb az erdélyi magyarság helyzete, ami egyebek mellett a magyar kulturális rendezvények jóval kisebb anyagi támogatottságán is lemérhető. Valaki rákérdezett, hogy az RMDSZ mindezek ellenére állja még a sarat? Mire a válaszom: „Hogyne! Állja, hiába próbálja mind Bukarest, mind pedig Budapest szétverni!”. Hatalmas taps következett, aztán hírtelen elhalt. Mindenki észrevette, hogy a kisváros fideszes polgármestere nem tapsol. Ő az előző napi brigádműsornál csapkodta tenyerét.