Másokhoz hasonlóan én se nagy lelkesedéssel olvastam a székely agglegényekről ezeken az oldalakon megjelent cikket. Ha mindenképpen a ma divatos nemzeti nagyotmondásokat követném, akkor azt is írhatnám, hogy az ezer éven át Európa szilárd védőbástyájaként szolgáló, vitéz magyar nemzetünk iránti felelősség szólal meg bennem, amikor e témakörben megosztom véleményem az olvasóval.

Egyenesen letaglózott ugyanis, hogy Hargita megye, ahol a legtöbb székely él, országos éllovas az agglegények magas számát tekintve, a férfiak fele nem házasodik. Pedig nem egy olyan rendezvényt tartanak arrafelé évente, amely önmagában is felkelthetné a derék felcsiki, alcsiki, gyergyói, Udvarhely, Kászon és a többi székek legényeinek étvágyát a szebbik nem iránt. Nem annyira az olyan nagy vallási összejövetelekre gondolok, mint a csiksomlyói búcsú, ahol egyébként nem kevés a szemrevaló fehérnép szinte a fél világból. Még csak a falunapokra sem, sokkal inkább a rengeteg táncos összejövetelre, ahol kötelezően meg kell ölelni a lányokat és jól meg lehet szorítani a derekukat. S persze, a mind népszerűbb 1000 Székely Lány Napjára, ahol a besavanyodott agglegényeknek is volna miből választaniuk.

Ha mindezek nem fejtik ki hatásukat és hidegen hagyják a legbelevalóbb legényeket is, akkor ki kell találni olyan rendezvényeket, amelyek őket állítják reflektorfénybe. Például nem is csak ezer, de akár négy-öt ezer székely legény napját. Vagy olyan nagy férfias viadalokat, mint a pityókával telerakott zsák cipelése, a fáramászás vagy még inkább a favágó verseny. Ez utóbbi azért is életképes lehet, mert ha elfogynak a hargitai és gyergyói erdők, akkor szomszédos Neamţ megyeiek szívesen kölcsönöznek egy kis jó köménymagos pálinkáért, de még az is lehet, hogy néhány szemrevaló székely lányért.

Persze, a Székely vágta is az ajánlott férfimutogató rendezvények közé tartozhatna, de a Duna-tévé helyszíni közvetítéseiből az jön le, hogy a székely lányok jobban megülik a lovat, mint a legények, s vágtát is inkább ők nyerik.

Lám, a világ rájött, hogy a székely legények nagy része nem tudja eléggé elbűvölni-csábítani saját szoknyás szépségeiket, s mind többet visznek belőlük nem csak Budapestre, Bécsbe, Londonba, Stokholmba, de közelebbi helyekre is. Ide, Szatmárba is elég sokat hoztak, az én családomból például ketten, a harmadik legény pedig székely babájához költözött, s eleddig két saját gyermekkel és három unokával szaporította a nemes székely nemzetet. Felesége után olyannyira megszerette a pityókát, a borvizet és a köménymagost, hogy már székely ruhát is csináltatott magának, a himnuszok közül viszont továbbra is a Kölcseyét énekli nagyobb átéléssel.

S egyelőre a magyar piros-fehér-zöld is kedvesebb számára, mint a székely kék-sárga. Amihez nyilvánvalóan az is hozzájárul, hogy amíg itt Szatmárban élt sokkal többet láthatta a kék-sárga színével inkább a székelyekével rokonítható román lobogót.

Szatmári (avasi) születésem ellenére, magam is kötődöm valamelyest a székelyekhez. Középfokú iskolám utolsó éveit Marosvásárhelyen végeztem, pontosabban a faipari műszaki középiskolában. Vásárhelyi diáktársaimtól tanultam egy dalt, melynek mondanivalója csak most, közel hatvan év után, nevezett cikket olvasva tudatosult bennem. Szövege így kezdődik: „ Amíg agglegény vagyok /Jól érzem én magam/Élek mint a kismadárka kint a szabadban/ A nősülés az nagy kereszt a férfi életén/ Maradok én amíg élek mindig agglegény...”

Teremtő ég, már akkor is kultuszuk volt az agglegényeknek Székelyföldön!? Mi egyebet mondhatnék, üzenhetnék innen a feltehetően több tízezer székely agglegénynek? Húzzátok ki magatokat fiúk, nem vagytok ti kismadarak! Él még a magyarok és a székelyek istene. De főleg ne bízzátok a székely himnuszra Erdélyt, tegyetek ti is sokkal többet érte.

A házasember sokkal többet tehet, mint az agglegény! Még nem jöttetek rá?