Talán már említettem itt, hogy ilyenkor hétvégén többnyire a szőlőhegyen tartózkodom. Nem csak azért, mert a boronás falú présház sokkal hűvösebb, mint a városi tömbház, meg akad mindig tennivaló odafent (rothadás ellen permetezni, a túlnőtt hajtásokat lecsípni, a présház körüli sarjút lekaszálni stb.), de azért is, hogy meneküljek a televízióból ömlő acsarkodó, gyalázkodó politikától, amit ráadásul a kormánybeliek nemzeti politikának neveznek. Már elnézést, de ilyenkor mindig köpök egyet. Hisz milyen nemzetpolitika az, amely a nemzet jelentős részét, több millió embert kizárja a nemzetből?

Van egy régi kis elemes táskarádióm, azt is csak a déli és az esti híreknél veszem elő. Kiülök a filagóriába ebédelni vagy vacsorázni, és közben hallgatom, mi történt körülöttünk, amióta itt kuruttyolok az erdőkkel körülölelt Nagyhegyen.

Persze legtöbbet a Kossuth adót hallgatom, mert mióta a világra eszméltem, azt szoktam meg. Mindig is úgy érzetem, hogy a Kossuth minden magyaré, határon innen és túl. Ám mostanában mintha megrendült volna ebbeli hitem. Elsősorban a kormány jó munkáját dicséri (persze olyanszerű rafinált megfogalmazásban, hogy „Magyarország jobban teljesít”), meg a miniszterelnök magvas mondásait idézi. Szinte minden hírcsomag azzal kezdődik, hogy a kormány feje milyen világmegváltó dolgokat mondott. Az egyik összeállítást például azzal a történelmi jóslattal kezdte, hogy az ifjúság felépíti a nagy és erős Magyarországot. Adná a magasságos, mert ezt már nagyon sokat mondták, különböző beállítottságú politikusok.

És hogy vágják, szapulják szegény Bajnai Gordont! Már nem csak a libák, de a rucák pusztulását is ráfogják. Az ország nagyobb bajairól meg hallgatnak, például arról a csekélységről, hogy három éve miért nincs semmi gazdasági növekedés, miközben a szomszédos Szlovákiában ez idő alatt hét-nyolc százalékkal emelkedett a nemzeti össztermék.

Emlékezetem szerint a sokat ócsárolt Kádár idejében nem volt ennyi lakkozás, de János bácsit fele ennyit nem idézték és mutogatták. Igaz, hogy ő sem szabadságharcos, sem fő árvízvédelmi biztos nem volt, még kevésbé a világ magyarjainak összetartó kovásza. Ő csak azzal törődött, hogy gulyáskommunizmusa minden magyar embernek adhasson egy tányér levest.

Ám leginkább akkor van bajom a rádióval, mikor a mi időnk szerint este tízkor, ottani idő szerint kilenckor a középhullámon megszünteti adását. Ilyenkor hosszú az este, még szívesen hallgatnék egy kis magyar zenét, gondolom sok ezer határon túli magyarral, aki hozzám hasonlóan olyan régi rádióval rendelkezik, amelyen nincs URH-vevő.

Egy hírben valami olyasmit hallottam, hogy az éjszakai szünet évi 150 millió forint megtakarítás jelent az államnak. Kell a pénz, például a stadionokra, hisz mint tapasztaljuk feljövőben a magyar foci, a bajnok győri ETO csak két gólt kapott otthonában (nem ötöt-hatot, mint kaphatott volna) az izraeli bajnoktól, meg Felcsúton is épül a nagy aréna. Mindenesetre a rohadt és népellenes komcsik, jóllehet nem beszéltek a nemzeti összetartásról, de éjszaka sem vonták el tőlünk a magyar nótát.

S nem hiába mondja a népi bölcsesség: nincs olyan kár, amelyben ne lenne egy kis haszon! Lám, hetvenöt évesen is tovább tanulom a román nyelvet, mert tíz után gyakran átkapcsolok a bukaresti közszolgálati rádióra. Legutóbb is, hogy felmelegítette szívem (szavamra!) az 1950-es, 60-as évek egyik híres román slágere, a Ţărăncuţă (Parasztlány).Csodálatos volt hallani. Meg Gică Petrescu előadásában az În Bucureştiul iubit-ot! Ja, akkor csak. 23-25 éves voltam, fiatal újdondász újságíró. Mint minden erdélyi legényre, csak úgy buktak rám a bukaresti csajok.

Szóval a szőlőben is üldöz a nemzetgyűlölet. Esküszöm, nem tehetek mást, mint bezárkózom a borospincébe – rádió nélkül!