A Stockholm-szindrómás hazai értelmiség nagy részének kedvenc menekülőútja a „vadkapitalizmus” – a fogalom, amelyikkel a térség kiszolgáltatottságát úgy akarják elmagyarázni, hogy hallgassanak a kiszolgáltatottságról.

Rögzítsük a tényeket: a világ milliárdosai rendkívül jó évet zárnak. Miközben a járvány nemcsak halált és megbetegedéseket okoz, hanem a (tökéletes!) gazdasági rendszerrel járó ciklikus válságot is súlyosbítja, 27,5 százalékkal gyarapodott a leggazdagabbak vagyona (értsd: ennyit zsebeltek be tőlünk). Ez azt jelenti, hogy 7,8 trillió (milliárdszor milliárd, 7 800 000 000 000 000 000) dollár helyett mára 10,2 fölött dönthetnek. Románia tavalyi éves GDP-je 250 milliárd dollár volt. A milliárdosok klubja is nőtt, 2017-ben még 2158 ember tartozott ide, mára 2189.

Hohó! De hát, ha ők jól járnak, akkor mi is, nem? Ezt ismételgeti évtizedek óta az a közgazdasági kuruzslás, amelynek kedvenc hívószava, a trickle-down, azaz „leszivárgó” gazdaság – a bűvésztrükk, amely szerint, ha fent több van, lent is több lesz, tehát semmi szükség például progresszív adózásra, szociális intézkedésekre, monopóliumok megakadályozására és így tovább. De hát ez már megint nem működik: a World Bank szerint az extrém szegények száma 1998 óta először emelkedik: idén 115 millióra, jövőre előreláthatóan 150 millióra. Ez azt jelenti, hogy ezek az emberek napi 1,90 dollárból, azaz nagyjából 8 lej kell túléljenek.

De hogy maradjunk még a tényeknél: egy év eleji Oxfam-összegzés szerint a világ leggazdagabb egy százalékának több mint kétszer nagyobb vagyona van, mint 6,9 milliárd embernek összesen. Egészséges, nem? Az emberiség fele 5,5 dollárból, átszámolva napi 23 lejből él meg. A szupergazdagok kikerülik az adókötelezettségeik harminc százalékát, a vagyonadó évtizedek óta a legalacsonyabb: minden dollár után átlagosan 4 cent. Eközben 258 millió gyerek – minden ötödik – nem járhat iskolába, napi tízezer ember hal meg egészségügyi ellátás hiányában.

Ezek tehát a globális adatok, természetesen elsősorban azokat az országokat érintve, amelyeket századokon át zsákmányolt ki a Nyugat, és amelyekben a mai napig még inkább kirakat a demokratikus állam – nem azért, mert „más a kultúrájuk” ezeknek az embereknek, hanem mert helyettük majd döntenek azok, akiknek telik rá.

Nehéz volna védeni így a vadkapitalizmust, mint fogalmat. A „vad” azt jelzi, hogy valamit rosszul csinálunk, valami mellément, szélsőségről van szó, nem a hétköznapi működésről. De hát, mint az látható, nem így van. A gazdasági rendszer, amely totálissá vált, önmagában káros. Startból napi tízezer ember halálát okozza, és ez még csak a fent említett egészségügyi ellátás hiányából fakad. Éhezés, háborúk, gyerekrabszolgaság, nehéz és alulfizetett munka miatti pszichológiai és fizikai problémák, megrövidített életek a profithajhászás miatt okozott ökológiai katasztrófák, globális felmelegedés, légszennyezés miatt és így tovább.

Vadkapitalizmus nincs. Helyette a tiszta forma érvényesül, ez az emberarcú – és ennél már csak rosszabb lesz. Az a mítosz, ami a valaha működő kapitalizmusról szól, szintén hamis. A 19. századi kapitalizmus tömegek poklát hozta el, a 20. századi pedig csak azért maradt fenn, mert a népharagot a New Deal csillapította. Hasonlót akarnak a mai „baloldalon” is: fenntartani a rendszert minden áron, még úgy is, hogy milliárdosoknak kevesebb jut, mondjuk egy-két évtizedig. Valahogy kihúzzák, utána minden kezdődik elölről.

A kelet-európai diskurzus félrevezető, azok a pártok, amelyek „nyugatosak” és „európaiak”, a legkevésbé őszinték velünk. Románia nem azért nyomorult ország, mert a gazdasági csoda vad verzióját gyakorolja. A rendszerváltás után nem véletlenül keletkezett vákuum és nem véletlenül a nyugati tőke nyomult be a megüresedett helyekre. Nem véletlenül lett összeszerelőműhely a térség és nem véletlenül a szakoktatás került előtérbe (persze, keressünk már egyetlen politikust, akinek a gyereke szakiskolát végez…). Nem véletlenül olcsó a munkaerő, nem véletlenül itt a leggyengébbek a szakszervezetek és mindenféle ellenállás. Nem véletlenül dolgoznak milliók nyugati országokban.

Nem nagyon látni pártot itthon, amelyik a többkulcsos adó mellett teszi le a garast, amelyik bevallja az ország kiszolgáltatottságát, amelyik megregulázná a piacot, amelyik több dolgozói jogot akar, amelyik túljut a parlagi komcsizáson és szembenéz azzal, ami a mai állapotokat határozza meg. Mindenki az identitáspolitikát építi: ki az „európait”, „progresszívet”, ki a „tradicionálisat”, a vallásos-nacionalista kurzust. Egymással szembefeszülő mítoszokat tartanak fenn, szembeállítva egymással a „választókat”, akik a maguknak álmodott Romániára szavaznak aztán. Eközben minden megy tovább, ahogyan világszerte is.

Ez tehát nem is a „kelet-európai kisállamok nyomorúsága”, ez a világé – de különösen nagyot üt Kelet-Európában.

Csak legyen még, aki állja az ütéseket.