Mióta facebookos lettem és van mintegy 1500 barátom – közülük legalább felét ismerem személyesen –, azóta figyelem, hogy a közösségi oldal nemzedékei között létezik valamiféle alapvető törésvonal: amíg a mai harmincasok, negyvenesek, ötvenesek, hatvanasok arra használják a világháló lehetőségeit, hogy családjukra vagy a környező világra hívják fel a figyelmet, azaz szöveggel, fotóval, videóval, honlap ajánlással adjanak tovább értesüléseket, fontosnak vagy legalább érdekesnek tartott dolgokról-történésekről, múltról, jelenről, jövőről egyaránt, addig a huszon- és tizenévesek leginkább önmagukkal foglalkoznak ebben a kimondottan nyilvános térben: merre járnak, hogyan öltözködnek, hogyan állnak, hogyan ülnek, hogyan néznek jobbra vagy balra, mit isznak, mit esznek, mit gondolnak erről vagy amarról és mindezt nem havonta vagy hetente, hanem szinte óránként, ha nem percenként teszik.

Úgy tűnik, mindaz ami az idősebbek számára csupán kommunikációs eszköz és remek műszaki megoldás arra, hogy szükség esetén elérjenek másokat, az számukra már maga a létezés természetessége; a mindennapi információs környezet olyasmivé vált számukra, mint maga a levegő vagy a víz, amelynek létezését csak akkor veszi észre az ember, ha az éppen hiányzik.

Ők nem néznek szent tehénként a különböző laptopokra, táblagépekre és okostelefonokra, hanem egész egyszerűen élnek velük, mint az idősebbek egykoron a ceruzával, a töltőtollal, a golyóstollal és a papírral. Sokan siratják a könyvek haldoklását, jómagam pedig egyszer azt írtam, hogy a számítógépekkel elalvás előtt nem lehet ágyba bújni, a könyvekkel viszont igen, ezért a hagyományos papírformában megmaradnak, és lám, már ez sem igaz: bizony, a takaró alatt is lehet csettelni, szkájpolni, lájkolni, vagy éppen olvasni, de persze nem szépirodalmat, hanem azt figyelni, hogy mit tett fel a barát, a barátnő, az ismerős a közösségi oldalra.

És hogy miért ez a bevezető? Mert a napokban a brassói vasútállomáson megvásároltam az amerikai Time magazin egyik májusi számát, mindenekelőtt a címlapért. The Me Me Me Generation – ezt hirdették az öles betűk, amelyet magamban úgy fordítottam le, hogy az Énvagyok, énvagyok, énvagyok nemzedék, és amíg a vonat a székelyföldi körvasúton éppen olyan sebességgel zötyögött, mint száz évvel ezelőtt – ha nem lassabban –, volt időm beleolvasni a terjedelmes tanulmányba, amely az 1980-2000 között született, új ezredévet indító nemzedék viselkedését elemzi, persze mindenekelőtt az Egyesült Államokban, de a globalizációt tekintve, máshol is számos megszívlelhető észrevételekkel.

Narkisszosz a görög mitológiában az önmagába szerelmes, szép ifjú jelképe. A narcisszismus avagy a narcizmus, az önmagunkkal való túlzott foglalkozás viszont már hosszú idők óta a lélektan tárgya, és ezért vizsgálgatják is. Az Amerikai Közegészségügyi Intézet adatai szerint a jelenlegi amerikai egyetemistákban hatvan százalékkal gyakrabban jelentkezik ez a személyiségzavar, mint az 1980-as évek elején. Szélesebb körű vizsgálat azt mutatja, hogy a középiskolások közül háromszor annyian vágynak hírnévre, mint az említett években, de nem politikai vagy menedzseri karriert akarnak befutni, hanem csak úgy…

Ezzel talán az is magyarázható, hogy igen magas az önértékelési szintjük: hatvan százalékuk úgy véli, hogy bármiféle élethelyzetben megtalálja a helyes utat. Figyelemreméltó viszont, hogy amíg húsz esztendővel ezelőtt a huszonhárom év alattiak nyolcvan százaléka szeretett volna valamiféle felelősségteljes állásba kerülni, a maiaknak csak a fele, és tekintettel arra, hogy legtöbben a szüleikkel élnek, az egyetemi éveiket és a munkába állást húzzák-nyúzzák, ameddig csak lehet.

Viszont ha azt vesszük figyelembe, hogy (az Egyesült Államokban) valamelyik elektronikus kütyüjükön naponta átlag 88 üzenetet kapnak, a barátok (ismerősök) sokkal jobban befolyásolják őket, mint bármely más nemzedéket a történelem folyamán. Kapcsolataik ellenére a társadalmi kérdések hidegen hagyják őket, az információs tagoltság és kiegyenlítődés miatt nincsenek vezetőik és nem is várható, hogy lesznek. Ha reggel nem tudnak hozzáférni a fb-oldalukhoz, jobban megrázza őket, mint bármiféle társadalmi zűrzavar, s bár a képernyőn egymás közelségének örülnek, a valóságban távolodnak egymástól.

Nem folytatom, nem akarom folytatni az „ezek a mai fiatalok” jellegű, nemzedékektől független panaszáradatot. Már csak azért sem, mert berohant a lányom és nagy hévvel elújságolta: a csíksomlyói búcsús fotódat hatszázötvenen osztották meg. Tudod, hogy mit jelent ez? Többezer lájkot. És nem is örülsz?