Hogyha unjuk a hatodrangú televíziós komédiákat, mindig jól jönnek a politikai humoristák. Mostanság például pörögnek a kampányvideók, nyögvenyelős győzködései a választópolgárnak, hogy hová üsse a pecsétjét.

Az persze nem várható el, hogy mindenki, aki életében kerül először kamera elé, rögtön úgy beszéljen, mint egy Kossuth-díjas színész – sőt, kifejezetten az tesz jót neki, ha én mint néző el tudom hinni róla, hogy hús-vér ember, és nem egy pixelhalmaz, amelyik visszaböffenti a PR-os külföldről csent spinjeit.

Szóval nehéz úgy egyensúlyozni, hogy jó is legyen. Ráadásul egy csomó percet ki kell tölteni úgy, hogy semmi mondanivalója az illetőnek. Nem személyeskedek: sem párt nevét, sem személyét nem mondom, egyébként sem nagy kihívás gyöngyszemeket találni bármelyik erdélyi magyar párt Facebook-oldalán.

Az egyik típus a funkcionárius: ennek a típusnak nincs sztorija, és üzenete sem sok. Ő Alsófelsőfalvának az Egyeztető Szövetségének az alelnök-helyetteseként Alsófelsőfalva hatodik kerületében indul az ekkor és akkor esedékes romániai önkormányzati választásokon a Nagyonmagyar Nemzeti Párt és az alsófelsőfalvi Egyeztető Szövetség közös jelöltjeként, egyébként meg aszfaltozás. A háta mögött fehér trikós fiatalok az Egyeztető Szövetségből, és az alelnök-helyettes titkára is buzdít. Hát nagyszerű.

A másik típus a csapongás híve. Ami eszébe jut, azt elmondja. A Fő utca hat és tizenkettő közötti csőtörést a 2016-os törvénykezés értelmében ekkor és akkor javíttatja meg ilyen és olyan pénzekből, a ravatalozó tetejéről még 72 cserép hiányzik, amelyeket ezen és azon az áron még az ősszel, amint megválasztják. Egyébként focicsapat is indult és a falu híres 1848-as csatájáról beszélni kellene az iskolákban.

Egy következő típus a fiatalos. Neki minden erről szól: az öregekkel sincs baj, őket a tapasztalatukért szeretjük, de valahogy most az a fontos, hogy fiatalok kerüljenek be az önkormányzatokba. Ez a fetisizálás kissé öncélúnak tűnik néha, szegény Kovács Pisti is, hát nem végezte el a csíkszeredai Sapin a mérnökit, mert a vonalzó sem állt jól a kezében – de azt határozottan tudja, hogy a sötétkék puffos mellénykében hogyan kell körbejárni a polgármesteri hivatal udvarán úgy, mintha az isten is oda teremtette volna.

Aztán a mesélő. Amikor még minden jó volt, hírneves városunkban a szélkakas is kukorékolt és irigykedni jártak át Budapestről is a turistabuszok… most azonban még a vírus is csak ölni jár belénk, egyébként elkerülne – szürke hétköznapok, kóborkutyák és egy elcsípett chipses zacskó a földön. Egyetlen pecsétre vagyunk a megváltástól, persze.

Ezek a videók egészen jól mutatják, hogy mennyire üres a kínálat – valódi elképzelések, koherens, működőképes víziók csak időnként bukkannak fel, ráadásul az ígéretek zöme nem megvalósítható, mert a politikai cselekvőképesség globálisan, különösen kicsiben egyre kisebb mozgásterű. Ez a kollektív hazugság tehát eleve problémás, de ennél valóban súlyosabb most az a gondolattalanság, amelyik a „vezetőket” jellemzi.

Az pedig – ha már ennyire tanácstalan a tanács (hogy borzasztó szójátékkal éljek) – különösen ijesztő, hogy a lakosság bevonása nem igazán jut eszébe senkinek. Pedig ha van az önkormányzatiság fogalmának és lehetőségeinek értelme, akkor az éppen a demokrácia: a szó szerint vett, nem pedig az a bohózat, amelyikbe belekényszerítik a társadalmakat. Önkormányzatok, ha szűk keretek között is, de képesek a kollektív jóért dolgozni, az érintettek bevonásával. Ilyen legutóbb talán a gyergyóditrói migráncs-gate során láttunk, amelyik kínos volt ugyan és ijesztő, de legalább egy párbeszédre hasonlított.

Ehhez persze szükség volna arra is, hogy a pártok lemondjanak a kontraszelekciós mechanizmusokról, amikor embereket toboroznak, és persze arra is, hogy legyen akikből válogatni (erről csak részben tehetnek – valóban vannak települések, ahol épkézláb ember már alig akad). Szükség volna civil szerveződések jelöltjeire is, akik a pártlogika alól felszabadulva képesek tevékenykedni.

Addig is szórakozhatunk a kampányokon. Kínunkban.