Nyolcvan évvel ezelőtt a világ hátat fordított a zsidóságnak!

A keserű mondatot Izrael miniszterelnöke, Benjamin Netanjahu fogalmazta meg a legnagyobb haláltábor, Auschwitz felszabadításának hetvenötödik évfordulóján, amikor is a világ a zsidóüldözések hatmillió halottjára – a holokausztra emlékezett.

Amely azonban talán nem történhetett volna meg, ha az emlékező világ nem fordított volna hátat az áldozatoknak. Ha valamit tett is volna értük. De nem tett semmit.

Diszkréten félrenézett.

Nos, a holokauszt az első félrenézéssel kezdődött…

Az emberiség története sajnos, tele van népirtással. Elég, ha csak az utóbbi évszázadra gondolunk, az örmények elleni genocídiumra, a Gulágra, a délszláv háborúra.

A holokauszt azonban külön kategória.

Itt nem az áldozatok száma a legmegdöbbentőbb – persze, az is! –, hanem a tömeggyilkosság tudatos, aprólékos kitervezése, mérnöki pontossággal és igényességgel – mérnökök bevonásával – való előkészítése, tudományos akkurátussággal történő kivitelezése.

A német pedantéria és rendszeretet diadala – a haláltáborokban is!

Elképesztő az áldozatokat szállító vonatok pontos, menetrendszerű megszervezése; a gázkamrák maximális üzemeltetésének körültekintő megtervezése; a Zyklon-B gáz hatékonyságának „tudományos precizitással” – 650 orosz és 250 lengyel foglyon – történő kipróbálása; a halottak millióitól való megszabadulás egyáltalán nem könnyű feladatának gondos technikai kivitelezése; a szökést gyakorlatilag lehetetlenné tevő, a fogva tartók minden szempontjára odafigyelő haláltáborok minden részletre odafigyelő, minuciózus kigondolása.

Az aprólékos lélektani munka, amellyel elaltatták az áldozatok gyanakvását, akiket megérkezéskor zeneszóval fogadtak, és akik minden ellenállás nélkül mentek a zuhanyozónak álcázott gázkamrákba – a halálba.

A hatmillió áldozat mellett a holokausztot ez teszi iszonyatossá. A tény, hogy eltervezői kifizetődő szakmává változtatták a tömeggyilkosságot.

De az is rémisztő, hogy azok, akik tehettek volna valamit a borzalmas gonosztettek ellen, tétlenül nézték azokat.

Titokban talán csendes jóváhagyással is.

A szövetséges hatalmak érve, miszerint nem tudtak a haláltáborokról éppen olyan gyermekded, mint az elkövetők „parancsra tettem” védekezése.

A haláltáborokról mindenki tudott.

A háború befejeződése előtt egy évvel, 1944 áprilisában nyilvánosságra kerültek az Auschwitz-jegyzőkönyvek, a náci népirtás kordokumentumai, amelyekben az auschwitzi koncentrációs táborból megszökött két rab, Rudolf Vrba és Alfred Wetzler számolt be részletesen, konkrét adatok, tények alapján a táborban történtekről, a kegyetlenségekről, a tömeggyilkosságokról.

A jegyzőkönyvek egy-egy másolatát megkapta az amerikai külügyminisztérium és a brit háborús kabinet is.

1944 júniusában Mario Martilotti, a Vatikán képviselője egy szlovákiai kolostorban találkozott és több órás beszélgetést folytatott a két auschwitzi szökevénnyel, így ellenőrizhette a beszámolók hitelességét. Vagyis a Vatikán is tudott a haláltáborokról.

Az Auschwitz-jegyzőkönyvek több országba is eljutottak. Közöttük a magyar illetékesekhez is.

Horthy Miklósnak a dokumentumot Horthy Istvánné – akinek a jegyzőkönyvet Török Sándor író juttatta el – július 3-án maga vitte el, és anyósa adta át a kormányzónak.

A jegyzőkönyvből egy-egy példányt kapott Serédi Jusztinián bíboros, Magyarország hercegprímása, Ravasz László püspök, a Református Egyház Országos Zsinatának lelkész-elnöke és Raffay Sándor püspök, az evangélikus egyház vezetője.

De nem történt semmi…

Ötszázezer magyar zsidó bánta a bűnös tétlenséget…

Pedig, ha az angolszász szövetségesek legalább bombázták volna az Auschwitzba vezető vasútvonalakat lassult volna a deportálások üteme, az áldozatokat pedig maga a bombázások híre is reménnyel töltötte volna el.

Ami az adott helyzetben az életben maradás lényeges feltétele lehetett volna.

Akik pedig kitalálták és véghez vitték a borzalmas, embertelen tetteket, olcsón megúszták mindezt. Néhány halálbüntetést leszámítva az ítéletek viszonylag enyhék voltak, a bűnösök közül a legtöbben pár év múlva szabadultak. Sokan az Egyesült Államokban megbecsült – és kiválóan fizetett – tudósok lettek, mások Latin-Amerikában menekültek, ahol gondtalanul ették a száműzetés keserű, de azért mégiscsak hófehér cipóját.

Mostanság pedig újra virágkorát éli az antiszemitizmus, ismét zsinagógákat gyaláznak meg, zsidó temetőket dúlnak fel, horogkeresztek virítanak a falakon, megszaporodnak a törvényesen (vagy illegálisan, de azért zavartalanul) működő újfasiszta, neonáci szervezetek. Akárcsak a múlt század húszas-harmincas éveiben.

Úgy tűnik, minderről tudomást sem veszünk, holott január 27-ének, a holokauszt áldozataira való megemlékezés napjának amolyan mementóvá kellene válnia a jelen és a jövő számára.

A magyarok számára pedig ez a megemlékezés különösképpen gyászos, hiszen nyilas keretlegények éppen ezen a napon verték puskatussal agyon Szerb Antalt, a 20. század egyik legjelentősebb magyar polgári íróját, irodalomtörténészét és esszéistáját, a több világnyelven olvasó és beszélő, hatalmas műveltségű polgárt, a szelíd és udvarias tanárembert. Aki egész életében magyarnak érezte és vallotta magát, magyarul írt és magyarul gondolkodott.

A gyűlölködők számára mindez nem számított, ahogyan az sem, hogy A világirodalom története mellett megírta a három kötetes Magyar irodalomtörténet-et, amely azóta is a magyar irodalomtörténet-írás egyik legkiemelkedőbb műve.

De a parttalan gyűlölködés áldozatává vált Radnóti Miklós, Rejtő Jenő, Karácsony Benő és sokan, igen sokan mások is, akik hírt szerezhettek volna a magyar hazának – pusztán azért, mert nyolcvan évvel ezelőtt a világ megbocsáthatatlanul hátat fordított egy népcsoportnak.

Az izraeli államfő szavait tehát akár szemrehányásnak és tekinthetnénk – de sokkal inkább figyelmeztetésnek szánta.

Hogy ne kelljen ismét átélnünk a borzalmakat.

Hiszen elég, ha csupán félrenézünk…