Paulo Coelho és Oravecz Nóra szerelemgyereke nem tudná fokozni azt a giccset, amit a kivándoroltakról írt cikkeiben termel az erdélyi magyar sajtó időnként.

A giccs ez esetben nem más banális, hétköznapi nacionalista érzületnél, amellyel könnyű elcsábítani az olvasót: közmegegyezés van arról az erdélyi magyarságban, hogy a nemzetiség mint identitás minden egyebet felülír. Ez globális kitekintésben, ha nem is sajátos, de elsősorban európai vonás, közép-kelet európai plusz terhekkel (ld. Bibót), gyakran a Trianon-szindrómával, összeesküvés-elméletekkel, „alternatív történelemmel” bonyolítva.

Érzelmekre könnyű hatni. Gyorsfagyasztott toposzaink vannak, amelyekkel bármikor, azt hinnénk, mindenkit le lehet fegyverezni. Morális álláspontokká kövesülnek azok a közhelyek, amelyekből aztán nincs szabadulás. Persze ezek gyakran nem többek szlogennél – azok az emberek, például, akik a Facebookon közlik, hogy „enis szekej vagyok”, kétlem, hogy mélységeiben értenék a történelmi mikénteket és aktuálpolitikai hogyanokat. És sokan vannak ők.

Morális álláspont az is, hogy aki kivándorolt, annak vissza kell költöznie. Amikor a hazai sajtó arról ömleng, hogy kikopik a nevünkből az ékezet és gyerekeink már nem magyarul beszélnek, felelőtlenül viszonyul hozzánk. Lehetetlen elvárásokkal terhel és olyan morális premisszákkal, amelyek nem általánosak. Én például nagyjából húsz kiló magyar nyelvű könyvet pakoltam fel a repülőgépre, de nem írtam még ki soha a világhálóra, hogy „enis szekej vagyok”, és megvan még az ékezetem is. Húsz év múlva is meglesz, de ha gyerekem születik és nem magyarságmérővel keres magának feleséget, az unokám pedig finnül szólít meg, nem különösebben fogok elkeseredni. A mondatai tartalma érdekel majd – ilyen furcsa ez a világ.

A baj az a provincializmussal, hogy téved.

Nehéz feldolgozni Európát is, tudom. Pedig ez nagyjából saját pályánk, messze sincs semmi, a repülőgépek gyorsak, az autópályák rendben vannak (Románia határáig). A net gyors, a telefon olcsó. A határok egyelőre nyitottak. De a bolygó sem olyan óriási, és ezzel most már sokan tisztában vagyunk.

Nem azért járjuk be, mert nincs jobb dolgunk. Csak hát a hazai cikkek zöme trikolór ostoron kívül nem sokat kínál – például, hogy a hazaköltözéshez a szemellenzővel köldökvizsgálgatás feloldása szükséges, a gyűlölet és egyenlőtlenségek tompítása. A lakbérek befagyasztása. A korrupcióhoz következmény kapcsolása. Magyarok esetében is. Az ügyintézés gyorsasága. Infrastruktúra. A kizsákmányolás elfojtása. Működőképes társadalomra van szükség, ahol a lakatos, a tanár, a postás és az újságíró is megbecsült, és a maga igényeit megvalósíthatja.

Ékezetekből akkor sem élünk meg, ha ezért utálni fognak.

És nemcsak a megélhetésről van szó. Nemcsak kenyérrel él az ember. A fojtogató közélet, a mindennapos értelmetlen viták és korlátozások senkinek nem tesznek jót. A gondolatok szűkössége öli meg a jövőt, a demográfia másodlagos – vannak kisebb közösségek több érdemmel.

Jól esik, hogy hazavárnak. De giccs helyett érvekre és tanácsokra van szükség, ötletekre, a horizont tágítására, valódi párbeszédre. Nemcsak rajtunk múlt: lenne hazánk otthon is, ha lehetne hazánk otthon.