Nem azt mondom, hogy a hazai sajtó általában érzékeny a pszichéhez kapcsolódó témák tárgyalásában, azonban annyi, téves premisszákra épülő, hajmeresztő szamárságot ritkán lehet olvasni, mint amennyit Cristina Țopescu újságíró haláláról. Olvasgattam az úgynevezett híreket, és egyszerűen nem akartam elhinni azt, amit ott írt.

Valamennyi közül a „dobogós” megállapítás az volt, hogy az egyedül élő, 59 éves újságíró nem hagyott búcsúlevelet (nem tudom, hogy az esetleges címzett kilétéről volt-e elképzelése az említett hír szerkesztőjének, de nem lepődnék meg, ha lett volna), ez pedig azt a feltételezést támasztja alá, hogy márpedig ő természetes körülmények között hunyt el. Ha nem lenne roppant szomorú, akkor minimum nevetséges volna ez az agyament feltételezés, hogy egy embert maximum a természetes halálok egyike akadályozhatja meg egy jó hosszú és részletes búcsúlevél megírásában, amelyet a kíváncsi utókornak hátrahagyhat információéhsége kielégítésére. A másik kapcsolódó premissza itt az, hogy minden öngyilkos tette előtt szükségszerűen papírra vet legalább néhány sort, hogy azért mégiscsak értesüljünk valahonnan az önkezűségről, mintegy hivatalossá tegye azt. Mert a kíváncsi utókor pontosan tudja, hogy enélkül az ember egyszerűen nem „léphet le”, mintha az életből való „kilépőt” csak egy ilyen papírossal lehetne kiváltani, mint egy bármilyen közigazgatásbeli folyamatban. Na jó, pecsétet nem muszáj kérni rá…

Egy másik – ritkának nem nevezhető – gyakorlat itt egyenesen a halott emlékének meggyalázásáig merészkedett el: a boncolás hivatalos eredménye még sehol sem volt, és már ezer „véleményt” lehetett olvasni arról, hogy mikor és milyen körülmények között állhatott be az újságíró halála, hogy ezt vagy azt a feltételezést jellemének mely vonásai támasztják alá stb. … De valamelyik vélekedő azt végiggondolta egyáltalán, hogy az ilyen „vélekedésekből” hogy lehet „visszajönni”, ha – teljesen várhatóan – kiderül, hogy a halottkém vizsgálata teljesen mást igazol? És különben is, milyen dolog az, hogy egy halálesetről a hírszerkesztők véleményszerű nyilatkozatokat kérnek, sőt bizonyos lehetőségeket is kizárnak, mondván hogy „nem logikus” ez vagy az a verzió. Mintha a hivatalos következtetések már csak „részletkérdések” lennének, a végeláthatatlan szappanopera egyik mellékes epizódja…. Nyilván, az öngyilkosság lehetőségét itt vallási meggondolásokból is nagyon gyorsan ki kellett zárni, mert ez esetben az ortodox egyház simán megtagadja az elhunyt egyházi elhantolását… Tehát ez még akkor sem lehetett volna „így”, ha netán így lett volna. Egy ilyen országban élünk!

Azonban az, ami a legszomorúbb – hiszen az általános társadalmi hozadékai is katasztrofálisak – az, ahogy az újságíró feltételezett depresszióját taglalták a sajtóban, illetve a közösségi médiában. Nagyon vártam már, hogy a szakértők mindenhonnan előlépnek, és megálljt parancsolnak az alaptalan, téves és félrevezető vélekedések sorának… Az erről való képtelenségek firtatásában az sem nagyon segített, hogy Cristina Țopescu sztársága ellenére is igen diszkrét ember volt, aki nem helyezte közszemlére sem a negatív tapasztalatit, sem pedig a fájdalmait és csalódásait. Magyarán: „elképzelhetetlen”, hogy neki gondjai lettek volna (tájainkon az egyetlen „megengedett” gond – és ez itt is felmerült – az anyagi jellegű, mert az aztán „mindent” megmagyaráz).

Egy borzalmas társadalom- és emberszemléletet festett meg a történtek kapcsán az az általános vélekedés, hogy egy ember lelki ügyeit csak „logikusan” lehet magyarázni: nem lehetünk simán csak érzékenyek, bánatosak, mert annak nincs köze az észszerűséghez, a hétköznapi tevékenységeinkbe pedig nem fér bele sem a gyász, sem az az állapot, amikor aztán tényleg senki és semmi nem érdekel, amikor egyszerűen képtelenek vagyunk ezt a „logikus” figyelmet szállítani a környezetünknek… Nos, ez a verzió nincs, teljesen kizárt! Pláne olyan ismert személyiség esetében, aki még újságírói is…

Nem gondolom azt, hogy vannak tanulságos halálok, de azt igen, hogy van olyan haláleset, amely vészjelzés is egyben. Úgyhogy én itt azt javasolnám, hogy a „szakvéleményeink” és különböző önigazolási kísérletek helyett inkább fogjuk meg környezetünkben annak az embernek a kezét, akinek erre szüksége van: kérdezzük meg, hogy mi bántja, és ha szükségesnek mutatkozik az ő szakszerű útbaigazítása, akkor keressünk neki egy ilyen lehetőséget. A sztároknak és a kevésbé sztároknak egyformán kijár az, hogy ne egyedül próbálják túlélni azt, amit nem lehet…