Vannak korszakok, amikor versenyt futnak a magyarságatléták a magyarságstadionban, a magyarságmérők pedig gondosan felmérik, hogy ki győzi le a másikat magyarságban.

Szoktunk viccelődni azzal, hogy egyeseknél mintha magyarságmérő volna valóban, úgy osztogatják a titulust embertársaiknak, mintha előzőleg pontos számokhoz jutottak volna. A Facebookon hemzsegnek a két épkézláb mondatot összerakni nem képesek, akik bármikor hazaárulóznak csettintésre, de zavarba jönnek, ha a j-ly dilemmába ütköznek.

Úgy tűnik, hogy végre félretehetjük a szubjektív mércéket. Előállt ugyanis egy teljesen objektív magyarságmérővel Tózsa István professzor, a Corvinus Egyetem „hungarikumok és nemzeti örökségtervezés” című tárgyának tanára. Az úriember ugyanis gondosan kidolgozta a módszertant, meghatározta a magyarság fogalmát és egy tökéletes mércét állított fel, amellyel az időnként nem feltétlenül releváns kvízismereteket összekötötte az ún. „magyarságtudattal”. Aki ezen nem megy át, vagy nem teljesít jól, annak a magyarságtudata kevés, mondhatni „magyarul beszélő külföldi”.

Derekasan bevallom, hogy rosszul teljesítettem a magyarságtudat-mérőn, nem találtam el, hogy Árpád vezér fiai közül kinek az unokája lehetett Koppány vezér, és Madarász Viktor festménye alapján sem jöttem rá, hogy ki az édesanya.

Feltételezem, hogy az olvasók zöme sem teljesítene jól. Ezek szerint gyenge magyarok ők is, a tudatuk romokban, hiszen a kérdéseket gondosan válogatta össze a professzor, pont úgy, hogy egy nem létező fogalmat megragadhasson egészen pontatlanul.

Az, hogy az óvodában lapátokkal összehordunk egy homokvárat, vagy odaképzeljük a tündért a szivárvány tövébe, teljesen természetes. Felnőtt emberként, professzori állásban magyarságtudat-mérőn dolgozni azonban súlyosan aggályos. Nem az illetőre nézve – nincs, amiért személyeskednem, bár azzal tisztában vagyok, hogy milyen munka kell megelőzzön egy hatodrangú felmérést is, hát még, ha egy olyasmit akarnánk megvizsgálni, aminek már a meghatározásánál elvérzünk.

Aggályos ez azért, mert már megint azt méricskéljük, hogy a közösségnek, amelyet nemzetnek nevezünk, ki része és ki nem. Ez egy örökös, néha elhalkuló, néha erőszakosabb párbeszéd, amely minél hangosabb, annál kevésbé valódi párbeszéd. Aki hangosabban harsogja túl a többieket, az lesz a magyarabb. És már „tudományos” eszköze is van hozzá.

Ami feltűnő, hogy a legkevesebb magyar mindig a szélsőjobboldal szemében van. Ők rekesztik ki a legtöbb magyart: a baloldalit, a liberálist, a nem eléggé jobboldalit, a nem elég hangosan keresztényt, a meleget, a hajléktalant, a nem jól szavazót, a nem megfelelő olvasmányokat kedvelőt és így tovább. A táboron belül is megoszlanak: van, akinek például a mostani kormány hazaáruló, akik nem férnek be a mi hazánkba.

Én inkább azt szeretném, ha mindenki beférne oda. Nem kell mérőműszer ahhoz, hogy szolidárisak legyünk, elég rájönni arra, hogy egyikünk sem a világ közepe, egyikünk sem kell versengjen magyarságtudat-olimpián, a tudáskészletünk különböző módokon épült fel, ennyi történt. Ez nem nagy tragédia. Van, akinek a magyarsága fontos, másnak egyéb. Ha mindenki méricskélni fog, annak nem lesz jó vége – én is felállíthatok egy mércét, amivel majd mindenki más megbukik.

De minek egymás ellen lenni ott, ahol mind egy csónakba szorultunk?