Ambrus Attila: Kockás ing és úszósapka

Mindenre lehet magyarázatot találni. Arra is, hogy kolozsvári Univer-24 úszóesemény – amelynek díszmeghívottja Hosszú Katinka volt –megnyitóján miért beszélt kizárólag románul Demény Attila (Sports Culture), Oláh Zoltán (Univer Románia)  és Boros Bálint Julianna (BBTE Testnevelési Karának dékánhelyettese). Magyarul csak Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere mondott el néhány üdvözlő mondatot.

A magyarázat szerint: mert ez nem volt magyar esemény. Nem áll! Mert a szervezők is beismerik, hogy noha meglehet mégsem voltak többen magyar gyerekek és szülők, legalább annyian voltak, mint románok.

A másik magyarázat, hogy nyelvi szempontból egyetlen leegyeztetett pont volt: az, hogy Hosszú Katinka beszédét Oláh Zoltán, az Univer Románia igazgatója fordítja román nyelvre; ezért aztán mindenki úgy beszélt az eseményen, ahogy jónak gondolta, volt, aki megszólalt magyarul, volt, aki nem. Nos, ez magyarázatnak magyarázat, ám nem mentség, sőt önvád lenne, ha aki mondja, átérezné, mekkora blődséggel védekezik.

Egy harmadik állítás – amely a szóbeszéddel terjed – szintén mondvacsinált mentegetőzés, miszerint a kolozsvári tősgyöreres magyarokat nem bántaná az, hogy a multikulturalitás jegyében (erre tett utalást üdvözlőbeszédében a BBTE Testnevelési Karának dékánhelyettese) csak románul szólnak a közönséghez. Ebből az következne, hogy csak a bevándorlók, a Székelyföldről vagy a dél-erdélyi szórványból Kolozsvárra települtek hőzöngenek azért, hogy magyar ember magyar vendéget románul üdvözöl. (Mert úgy gondolják ezek a magyar emberek, hogy aki a magyart románul üdvözli, az karrierjében üdvözül?)

Erről a szánalmas magyarázkodásról egy múlt század harmincas éveiben történt eset jut eszembe. Aki lejegyezte: Kacsó Sándor.

Amikor az ifjú újságíró Brassóba érkezett, a vonatállomáson megfogadott egy fiákerest. Szóba elegyedtek, s Kacsónak feltűnt – akárcsak a kolozsvári esemény megnyitóján elhangzott szövegek hallgatóinak – hogy a fuvaros furcsa akcentussal, és nyelvi hibákat ejtve beszél románul. Megkérdezte: nem székely véletlenül? „Az lennék én otthon, nagyságos úr – válaszolta a fiákeres –, de itt csak birzsár vagyok!”

Ez a magyarázat segített nekem, hogy megértsem, miért adták tömegével román iskolába gyermekeiket az iparosítás korszakában Brassóba beköltözött székelyföldiek, miközben a dél-erdélyi megkülönböztetést elszenvedő tősgyökeres brassóiak hittek a két világháború közt létező multikulturális modellben. Ami egyszerűen úgy fogalmazható meg, hogy mindenkihez fordulj anyanyelvén.

Ezt mulasztották el az egyébként jól sikerült úszómaraton szervezői.

Ami még rosszabb: muníciót szolgáltattak azoknak, akik a kolozsvári kétnyelvűség szükségszerűségét, jogosságát kétségbe vonják. Hiszen ők is mondhatják, mint Oláh Zoltán, hogy Kolozsvár nem magyar város vagy Dimény Attilával, hogy még csak nem is fele-fele a románok és magyarok közti arány, a magyarok „csak” 19 százaléknyian vannak.

Nyelvi jogainkért a küzdelmet nem csak és nem elsősorban politikai színtéren kell megvívnunk, hanem a mindennapokban. Úgy, hogy felvállaljuk – főleg akkor, amikor nem is tiltja senki –: az hogy anyanyelvem magyar, oly természetes, mint az, hogy kockás az ingem (idézet Kosztolányi Dezsőtől); és az is természetes, hogy amikor magyar közönség előtt szólok magyarul (is) beszélek.

Kimaradt?