A Business Insider németországi kiadása „Arktikus hőhullámok”: A kutatók szélsőséges hőmérsékleti értékeket mértek az Északisark közelében címen számol be az újabb abszolút hőmérsékleti rekordról, melyet a Sarktól mindössze 900 kilométerre a világ legészakibb településén, a kanadai Alerten mértek. A júliusi átlaghőmérséklet (1950 óta vannak adatok) 3,4 Celsius fok. A múlt vasárnap 21 fokot mértek. Az ország környezetvédelmi minisztere „arktikus hőhullámról” beszélt. A jelenség kétséget kizáróan a klímaváltozással függ össze, hiszen bár 1954-ben is mértek már 20 fokot, de 2012 óta több napon ár zsinórban 19-20 fok között mozog a júliusi hőmérséklet. „Ez már szinte hihetetlen statisztika. Egyike annak a több száz rekordnak, melyet a globális felmelegedés felállított – nyilatkozta a miniszter. A helyzet normalizálására nincs esély. A nyár hátralevő részére vonatkozó modelljeink arra figyelmeztetnek, hogy ehhez már hozzá kell szoknunk.”

S a helyzet az Antarktiszon sem jobb. Ha csupán a két legnagyobb nyugat-antarktiszi gleccser, a Pine-Island és a Thwaiter nevezetű elolvad, a világóceán vízszintje három méterrel növekszik meg. Még New York, Sanghaj és Hamburg is víz alá kerül. Igaz, a folyamat hosszú-hosszú évtizedekig is eltarthat. De ha a jelenlegi trendek nem változnak, feltartóztathatatlan. Vannak szakemberek, akik úgy vélik, hogy megfékezésére egyetlen – első hallásra komolytalannak tűnő – lehetőség van: a gleccserek édesvízből előállított műhóval való betakarása. Erre – bármennyire is bonyolult és költséges vállalkozásról van szó, az évszázadnyi haladék valóban felkínálhatja a lehetőséget.

A tudósok közt – rendkívül bonyolult és a mai ismeretek szerint szinte áttekinthetetlen folyamatokról lévén szó – viták folynak, vannak, akik a folyamatsort a természet ciklicitásából fakadó jelenségnek tekintik, melyet az emberi tevékenység csak fokoz, de később magától visszafordulhat. Olyanok is akadnak, akik „klímahisztériáról” beszélnek.

A probléma csak az, hogy az utóbbiak sem tudják megmondani, milyen mértékű az ember természetre gyakorolt befolyása. Mert akárhogy is legyen, a következmények, melyeket intuitíve is jól felmérhetünk, valóban kétségbeejtők. A Biodiverzitást Vizsgáló Világtanács legújabb adatai szerint a szakembereknek az eddig ismert, százötezer kihalástól fenyegetett állat- és növényfaj mellé újabb hétezret kellett lajstromba venniük. Ebből huszonnyolcezer közvetlenül a kihalás előtt áll. Ezek nagy része a Dinoszauruszok katasztrófája után keletkezett. Eltűnésükkel tehát a biológiai fejlődés évmilliói tűnnek el, jobbára visszavonhatatlanul…  „A természet hanyatlása soha nem látott tempóban halad »előre«” – állapítja meg Grethel Aguilar, a kérdéskör elismert, Costa Rica-i szakembere. A Világtanács képviselői is úgy vélik, hogy ha az emberiség nem változtat a természethez fűződő viszonyán, a következő évtizedekben mintegy félmillió állat- és növényfaj halhat ki.

Márpedig annak, hogy életmódunkat megkísérelnénk megváltoztatni, sajnos nem sok jele van. A környezetvédelem még azoknak az esetében is pusztán szólamnak bizonyul, akik a klímaválság megoldását a „legkövetkezetesebben” szorgalmazzák. A Zöldekről van szó. Ők, mivel a nyugati átlagembernek leküzdhetetlen élménye a klímaváltozás, félelmeinket sikerrel lovagolják meg. A szocialisták és a liberálisok a szélsőséges nacionalizmussal riogatnak (az is permanens és kétségbevonhatatlan veszély), a zöldek a klímaváltozás (kétségbevonhatatlan) tényével kampányolva vadásszák a szavazatainkat. A bal- és jobboldali szélsőségeseknél is sikeresebben. A Zöld párt ma már Németország legerősebb pártja, s az Európai Parlamentben is megkerülhetetlen hatalmi tényezőnek számít.

Anélkül, hogy a klímaválság leküzdéséhez – ha az valóban az emberi tevékenységből fakad, márpedig ehhez mind kevésbé férhet kétség – elengedhetetlen életmódváltásról viszonylag kevés szó esik. A felelősséget igyekeznek a hatalmat gyakorló politikusokra hárítani. Még az egyébként erősen baloldali német sajtó sem minden ok nélkül nevezi őket (az idegenek elleni félelmet meglovagoló szélsőjobboldaliakhoz hasonló) populistáknak.

A repülőgépek károsanyag-kibocsátása nagyságrendekkel nagyobb a gépjárművek, vagy éppenséggel a vonatok károsanyag-kibocsátásának. Egy napokban közzétett felmérés készítői – feltehetően intuitív sejtések nyomán – annak jártak utána, hogy kik milyen arányban veszik igénybe a légitársaságok szolgáltatásait. A kutatás, melynek eredményeit a Tagesspiegel hasábjain Ragnar Vogt tette közzé, a sejtéseket igazolta. A használt kérdőív fő kérdése arra vonatkozott, hogy a megkérdezett az elmúlt tizenkét hónapban hányszor vett igénybe légijáratokat. S azt is megkérdezték, hogy a válaszadók a legutóbbi választásokon mely pártra szavaztak.

A megkérdezett zöld-választók 46 százaléka válaszolta, hogy az előző évben legalább egyszer igénybe vette a légitársaságok szolgáltatásait. Közvetlenül utánuk a szabaddemokraták választói következtek 45 százalékkal. Az uniópártoknál (CDU/CSU) az arány 40-, a Linkenél 32-, a szociáldemokratáknál 31-, a szélsőjobboldali gyanánt nyilvántartott AfD választóinál 26 százalék.

Beszédes az is, hogy kik éreztek egyfajta lelkiismeretfurdalást, illetve szégyent (Flugscham) azért, mert a légi szállítást vették igénybe. Itt is zöldek választói jártak élen, 58 százalékuk vélte helytelennek, amit tesz, a szociáldemokratáknál ez az arány 52-, a Linke-híveknél 50-, a szabaddemokratáknál 42-, az Unió-pártoknál 35-, az AfD-szavazóknál 31 százalék.

A lelkiismeretfurdalás és a „légi szégyen” az össznépesség 49 százalékára volt jellemző, 44 százaléknak nem volt semmiféle szégyenérzete.

A zöldek kétharmada a fentiekből ítélve tökéletesen tisztában volt azzal, hogy önnön meghirdetett elvei ellenére cselekszik. S ők voltak azok, akik a lenagyobb arányban 56 százalék vélték úgy, hogy a repülőjegyek ára túlságosan is alacsony. Ők tehát hajlandók többet is fizetni a jegyekért, feltehetőleg abban a reményben, hogy a megemelt árú jegyeket mások majd nem lesznek képesek megfizetni. A sorrend ez esetben is szinte változatlan. A jegyárakat az SPD (25 százalék) és az AfD (19 százalék) választói tarják a legkevésbé magasaknak. Következésként: főleg ők lesznek majd azok, akik a megemelt árakat már nem tudják kifizetni.

A felmérés arra nem kérdezett rá, hogy a megkérdezettek milyen jövedelmi csoportba tartoznak. De nagyvonalakban közismert, hogy a Zöldekre és a szabaddemokratákra főként a tulajdonosi szféra tagjai szavaznak. Az uniópártok-, a szociáldemokraták- és az Alternatíva szavazói főként a bérből és fizetésből élők (nem kis részben az értelmiség) soraiból kerülnek ki.

A fentiek alapján igazat kell adnunk azoknak, akik úgy vélik, hogy a zöldek valóban populisták, azaz a hatalom megszerzése és kiterjesztése érdekében hajlamosak mások mesterségesen (is) felajzott félelmeit meglovagolni.

Így azonban nem önnön és mások életmódjának megváltoztatására, azaz a környezetszennyezés legfőbb okainak kiiktatására, inkább azok fenntartására törekszenek. Hiszen addig támaszthatnak igényt a hatalomra, ameddig a társadalom tagjainak többsége nem tud elszámolni lelkiismeretfurdalásaival.

Nekik sikerül. Ettől válnak valóban populistákká. Hagyományosabb terminussal: demagógokká.