Nem vagyok naiv: a mai világnapról nagyon kevesen fognak megemlékezni, és évről évre egyre kevesebben. Az európai társadalmak egy részében például odáig fajult az erről való vitázás (vagy inkább tajtékzás?), hogy lassan választásokat is csak akkor lehet nyerni, ha ki-ki hatékonyan megkerüli a menekültkérdés valós vonatkozásait vagy finoman eltekint attól, hogy a témához feltétlenül kapcsolódó gyűlöletbeszédben már csak a csillagos ég a határ. Vagy már lassan az sem.

Kies tájainkon is egyszerű a képlet: aki a menekültproblémát (nem, nem a bevándorlásra gondolok, ami egy teljesen más jelenség) egyáltalán megemlíti és árnyalni merészeli, az minimum Soros György unokája, ha nem éppen támogatottja, csatlósa vagy egyebe. Mindeközben a "menekült" fogalma alatt mindenki mást ért, hiszen tájékozottsága, neveltetése, empátiája és spekulációs készsége keresztmetszetében mást és mást „dob a gép”. 

Mindez releváns is lehetne akár, ha a fekete-fehér gondolkodáson kívül más is létezne a témában. De ha – teszem azt – még az amúgy közkedvelt Ferenc pápára is folyamatosan és válogatás nélkül szórják a színesebbnél színesebb átkokat „közkedvelői” akkor, amikor a menekültek mellett a szeretet nevében időközönként állást foglal, akkor mire lehet még számítani? Röviden: mindenre is… Hiába, ilyen tekintetben már pápának lenni sem mutatkozik elégnek. 

Mert ha például a magyar közbeszédet megfigyeljük, akkor azt látjuk: ebben a tekintetben teljesen eltűntek az árnyalatok (nem is voltak?), nem tesznek különbséget a fogalmak között – nekem meg elsőként éppen ez jutott eszembe ma, a menekültek Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) közgyűlése által megnevezett világnapján, amelyet 2001 óta ünnepelnek világszerte. 

A világnap lényege – normál üzemmódban, ami ugye nincs – az lenne, hogy „alkalomként szolgáljon a közvélemény nevelésére közérdekű témákban, globálisan létező problémákban mozgósítson politikai akaratot és erőforrásokat, ünnepelje és megerősítse az emberiség által elért eredményeket” (olvasható az ENSZ honlapján). Nos, ebben a kérdésben ott tartunk most – 18 évvel a világnap kihirdetése után –, hogy sokkal nagyobb népszerűségnek örvendene az ENSZ, ha egyszerűen és kendőzetlenül csak az „idegengyűlöltet világnapjává” nyilvánította volna június 20-át és kirendelt volna hivatalból mindenki mellé, aki a témáról egyáltalán említést tesz, egy őrző-védő céget. Ennyit az „emberiség által elért eredmények” ünnepléséről! 

A témáról való felszínes vélekedés és a kapcsolódó gyűlölködés ellenére azonban a jelenség komplexitása minden hivatalos és félhivatalos propagandától függetlenül továbbra is adott: menekült bárkiből válhat, akinek otthonát valamely, tőle függetlenül kirobbant és fenntartott konfliktus cincálja szét tartósan. És ez még akkor is így van, ha róla tudomást venni egy körültekintő vitában semmiféle lehetőség nincs az eleve feltupírozott kedélyek miatt.  

Nem titkolom: akár az erdélyi magyar családok egy részében, az én családomban is heves, feloldhatatlan ellentétek alakultak ki annak kapcsán, hogy ki mit hisz el mindabból, amit az M1-es tévéadón például, naponta többszöri ismétléssel kürtölnek szét azok, akik „jobban tudják, hogy mi a helyzet.”. Mindeközben a többi kommunikációs csatornán is szinte ugyanígy zajlik a bűvös, mindent eldöntő (és roppant tudatosan űzött) hókuszpókusz a fogalmakkal. Ebben a „menekültet” orcátlanul helyettesítik a sokkal kevesebb együttérzésre alkalmassá tett „migránssal” (pedig a kettő nem használható egymás szinonimájaként), a „bevándorló” pedig lassan szitokszónak számít kontextustól függetlenül, és közröhej tárgyává válik az, aki a „migráncsok” kapcsán bármilyen emberséges szempontot próbál megidézni egy vitában. 

Pedig verbális szinten abszolút könnyen és helyben lehet bárkiből „migránst” csinálni (figyeljük csak meg jobban az utóbbi idők hazai közösségi médiájában elhangzó érveket a magyar közösségre vonatkozóan). 

Magam is belátom a téma józan firtatásának igencsak korlátozott lehetőségeit (és ez igencsak finom kifejezés a nulla esélyre), azonban három felvetést mégiscsak megfogalmaznék itt kérdés formájában, ezeknek egy részére magam is keresem a választ. Nem szeretnék ez által empátiát kicsikarni bárkiből is, mindössze itt szeretnék hagyni három nyugtalanító kérdést: 

Hogy lehet szinte vallásos áhítattal beszélni arról a rokonról, akit politikai menekültként a nyolcvanas években lőttek a Dunába, amikor megpróbált Jugoszláviába disszidálni, 40 évvel később pedig rezzenéstelen arccal hallgatni azt, hogy ugyancsak a politikai rendszer elől menekülő szíriaiak csónakja elsüllyedt a tengeren? (Erre mindig az a válasz, hogy „az más”. Hát, kérem, nem tud az olyan nagyon más lenni, hacsak nem az van, hogy „a menekült színe minden esetben a fehér, a nyelve a magyar, és rendszerint nem Asszád, hanem Ceaușescu elől menekül”.)

Hogy létezik az, hogy a menekültek ellen a legvehemensebben általában a gazdasági ki- vagy bevándorlók kelnek ki, akik hasonlómód egy jobb és biztonságosabb élet reményében távoztak hazájukból Nyugatra, „csupán” annyi különbséggel, hogy a „kényszerítő” körülményeik jelentősen mások? (Ez volt számomra a „migráncsozás” első és egyben legundorítóbb jelensége. Itt is rendszerint az a válasz, hogy „az más”, miközben elviekben szintén nem az. Sőt.)

És egy harmadik, inkább magamnak címzett kérdés: Elmenekülnék-e gyermekestől egy olyan helyről, ahol a hosszas háború részeként az élelem- és vízellátást is felszámolták napokra, hetekre vagy ennél hosszabb időre? (Én biztos, hogy igen. Aztán minden egyéb „részlet” boncolgatására csak utólag kerítenék sort, amikor már a fizikai veszély megszűnt. Rendszerint ez szokott a menekült „definíciója” lenni, ha úgy tetszik.)

No, de attól függetlenül, hogy a bevándorlással szándékosan összemosott menekültkérdéssel kapcsolatos parázs vitákban kinek és miben van „igaza”, egyetlen dolgot nem szabadna szem elől tévesztenünk: a számtalan módon racionalizált, de valójában irracionális félelmeink roppant kiszolgáltatottá tesznek bennünket. Egy bizonyos intenzitású gyűlöletnél pedig már bárki azt tehet velünk, amit úri kedve diktál (nehéz is lenne itt felsorolni, hogy ki mindenki „pályázik” erre és áll sorba folyamatosan ezért). 

És talán már teszik is velünk azt, amit akarnak (lásd a „motoros migránsként” kifogadott izraeli turisták székelyudvarhelyi esetét), mert a félelemkeltés felbecsülhetetlenül termékeny talaj, amely sokféleképpen „tőkésíthető”.

Mindeközben mi dalolva kaszaboljuk egymást fél vagy negyed információkon alapuló, meddő vitákban, amelyekben nemcsak a témától, hanem emberi mivoltunktól is jócskán eltávolodunk…