Ahány politikai párt és szereplő él és mozog az EU-ban, annyian állnak ki teljes mellszélességgel az a bizonyos Európa mellett, amely mindannyiunk fejében él. De hogyan él? Mi az az Európa?

Az európázás népszerű sportág, az olimpiai játékok közé is felvehetnék, ha valaki végre eldöntené, hogy milyen játékszabályok, játékosok és eszközök kellenek hozzá. Ugyanis a probléma éppen az, hogy ezekben a kérdésekben nincs konszenzus (illetve: a probléma nem az egyetértés hanem a párbeszéd hiánya).

Mindenekelőtt: Európa nem az Európai Unió. Ezt nyilván mindannyian tudjuk, de nem igazán gondolunk arra, hogy a kontinens mettől meddig húzódik (nem egyértelmű, hiszen mondhatni Ázsia félszigete vagyunk), a feltételezett kulturális határvonalak is kezdenek egybeesni az EU-val, miközben bőven vannak még, akik kimaradnak a klubból.

Aztán: amikor a szélsőjobboldal az Európa az európaiaké szlogennel házal, akkor megint csak nem tisztázza, hogy kik az európaiak. Mint migráns, nem tudom, ki „migránsabb” Nagy-Britanniában: én, vagy a harmadik generációs pakisztáni, akinek az akcentusa kifinomultabb, helyismerete magabiztosabb, és sokkal ügyesebben vált sávot pakisztáni hagyatéka és a brit társadalmi normák között, mint én. Hozakodhatok elő ugyan a magam mércéivel (de hiszen fehér vagyok, keresztény, európai tagállam szülöttje stb.), ezek csupán az én mércéim – ő ugyanis teljesen másként éli meg európaiságát, és másképp gondolhat rám, mint én magamra. Joggal.

Európa tehát ha az európaiaké is, bár nem tudni, kik azok az európaiak (különben elég sokat köszönhetünk nem európaiaknak, és elég sok kárt is okoztunk nekik. Egykoron a világ volt az európaiaké, és a világ nem örvendhetett neki). Ha tudnánk is, hogy kik azok az európaiak, a szuverén államok, sőt a szuverén Európai Unió is csupán mítosz, amelynek történetébe belerondítanak olyan világrendszerbéli valóságok, mint például a multinacionális vállalatok egyre növekvő hatalma, más centrumországok hatása és így tovább. Ezek alapján Európa nemcsak az európaiaké (legyenek ők bárkik is), hanem egy meglehetősen összetett rendszerben sokaké – és ez ellen a leghangosabb botrányhős sem tehet jelenleg, különösen mítoszokra támaszkodva.

Európa tehát inkább egy eszme, mint a valóság, hiszen a valóságról mindannyian mást gondolunk. Ez az eszme remek eszköz a politika számára: feldühít, mozgósít, megnyugtat, igazít valamerre. És kirekeszt sokakat, hiszen ebben is van gyakorlata. Mert hát Európa nemcsak a holland kerékpárkultusz és a görög filozófia, a feminizmus és francia forradalom, hanem a gyarmatosítás, a belénk rögzült rasszizmus, a keresztes háborúk, a kizsákmányolása Kelet-Európának, az államszocialista hagyaték, a brexit és Guță kampánydala.

Ezzel kell számolnunk: hogy megannyi narratívába foglaltuk Európát, és ezek folyamatos kölcsönhatásban állnak. Bármennyire is szeretnénk, nincs közös Európánk, talán még minimumaink sem. Amink van, az a vita és időnként a konszenzusra törekvés. Van egy sajátos politikai konstrukciónk Európai Unió néven, és az ezen kívül maradt országok, mellé számos, államok fölötti intézmény és más állam, amelyekre nincs ráhatásunk.

Mi tehát az az Európa? Mindannyiunk kontinense, amelyet mindannyian kellene befolyásolnunk. Ki május 26-án, ki máshogyan, a megszabott kereteken kívül. Már csak ez is választás kérdése – és szívünk joga.