T. Szabó Csaba: A sárkány és a harangok

Az elmúlt évtized kétségtelenül egyik leghatásosabb műsora a kortárs televízió történetében a Trónok Harca (Game of Thrones – innentől GoT) epikus, nyolc évadon át tartó sorozata volt. A George R. R. Martin által az 1990-es évek elején elkezdett, máig befejezetlen, eredetileg trilógiának készülő, később hét-kötetesre tervezett epikus fantasy sorozat több mint egy évtizeden át viszonylag kevésbé ismert alkotás volt, legalábbis Európában. Az 1980-as években hollywood-i filmek szövegkönyvein dolgozó, csak a fantasy irodalom legfanatikusabb hívei által ismert Martin 1991-ben kezdte el írni Avalon című kötetét, majd egy gyors fordulat és mondhatni „flow”-szerű reveláció után, tért át a Trónok Harcának első kötetére. Ezt csak 1996-ban adták ki, világhírnevet pedig elsősorban a HBO által 2011-ben indított, nyolc évados sorozatnak köszönhetően szerzett.

A GoT filmsorozat sikere 2011–2014 között világszenzációként terjedt. A Gyűrűk Ura epikus története és felejthetetlen vizuális élményt nyújtó jacksoni megjelenítése és az HBO Róma című, nagysikerű sorozatát követően a televíziózásnak a fantasy terén valami újat, szokatlant kellett nyújtania. Mást, mint amit a Marvel Univerzum ad – mostanság egyre silányabb minőségben. A történelmi és mitikus világot egyaránt idéző epikus fantasy sikere számos okkal magyarázható: Martin – akinek legfőbb modellje Tolkien és Stan Lee volt – briliánsan ötvözi a kortárs politikára és társadalmi változásokra érzékeny és azzal szorosan együtt fejlődő képregény-írók univerzumát és Tolkien nyelvészeti, mitikus és gazdag történelmi világát is. A GoT sikerének legfőbb titkát a rendkívül bonyolult, kiszámíthatatlan, az emberi lélek rejtelmeit rendkívül kalandosan és meglepően nyersen, atipikusan, a hollywoodi kliséktől eltérően ábrázolt karakterei adták. Martin karakterei jóval többek jungi típusoktól és Kerényi Károly- vagy Joseph Campbell-féle önbeteljesítő mitológiai hősöknél: Berne játszma-elméletének bonyolult kombinációi ezek, akik soha nem „tisztán” jók vagy rosszak, szépek vagy csúnyák, kedvesek vagy elvetemültek. Ezeket a hollywoodi, sarkított kategóriákat és morális-etikai címkéket Martin felrobbantja, megszünteti és olyan jelenségeket feszít végletekig vagy kérdőjelez meg, mint: van-e predestináció, sorsszerűség? Mi a szabad akarat? Hol van a moralitás egy háborúban? Mi lehet az áldozat szerepe, hol van az áldozatvállalás határa? Milyen hatással van a hatalomvágy és hatalomgyakorlás különböző emberekre?

Martin zseniális története egy ókori és középkori történelmi analógiákra épülő, ám fiktív világban játszódik, királyságokkal, mitikus tájakkal, térképpel, várakkal, tróntermekkel, királynékkal, vérfertőzéssel, mitikus családi múlttal és új és régi istenekkel együtt. Van itt tehát minden, mi az emberi agyat, a kognitív emberi tudatot le tudja kötni. Az embereknek ugyanis mindig is történet, narratíva kellett: történet nélkül nem lehet vallást sem alkotni, történet és rendszer nélkül pedig minden nagy mű, alkotás vagy kezdeményezés elpárolog. Martin kiválóan ötvözte az ókori római történelmet (Hadrianus fala), a középkori Anglia és Európa viszonyaival (rózsák háborúja, feudális viszonyok, flagellánsok, hunok) és mitológiai (keresztény, kelta) elemekkel egyaránt. Ezekből adódóan a történet szokatlan lett, a film pedig történelmet irt azzal, hogy hollywoodi készítése ellenére, „hollywoodiatlan” lett: lefejezett főszereplő, lekaszabolt kedvenc családok, nyers és brutális szemkinyomás, tűzből születő gyönyörű sárkányok és mitikus jéghideg ősgonoszok egyaránt hozzájárultak a filmsorozat sikeréhez, amely minden addiginál részletesebben mutatott rá az emberi hatalomvágy metamorizáló jellegére.

A filmsorozat első négy évadja szinte minden lehetséges díjat bezsebelt. Az utóbbi négy évad – különösen az utolsó azonban – súlyos kritikákat kapott mind a filmkritikusoktól, mind a nézőktől, bár a film nézettsége egyáltalán nem csökkent, sőt. A negatív reklám is reklám elve alapján, hétről hétre többen nézték a sorozatot idén is. A szerző, George R. R. Martin már csak konzulensként vett részt az utolsó évadok készítésében, így komplex karakterei és szövevényes életútjuk alakítása a filmrendezők kezébe került. Ez érzékelhető volt az utolsó évadban is, amely sajnos súlyosan lebutította, radikális gyorsasággal zárta le az átlagosan 70-80 fejezettel rendelkező, 700-1000 oldalas kötetek bonyolult karaktereit. A sorozat üres lett, nehézkes, érezni lehetett, hogy az ezernyi nem érintett, vagy folytatásra érdemes szálat gyorsan el kell valahogy vágni. Mindemellett ugyanakkor a legnagyobb és legváratlanabb fordulat az ősgonosznak, az epikus történeti szállnak a hét évadon át szépen felépített és részletesen mitologizált Éjkirálynak a két perc alatt történt gyors kiiktatása volt. Az a mitikus lény, akit emberek és tündék hoztak létre, hogy fegyvere legyen az emberek közötti háborúnak és békétlenségnek és aki egyenlő volt a halállal magával – hisz mindent elpusztított, zombivá, élőhalottá tett ami elé került – egy sokat mutogatott, de történetiségében rejtélyesnek hagyott kés segítségével leszúrták. Felrobbant. Meghalt. A pillanat drámaiságát csupán a kortárs filmtörténet alighanem egyik legszebb zenei aláfestése, Ramin Djawadi zseniális műve tett feldolgozhatóvá. Az Éjkirály érthetetlen halálának azonban később lett értelme: a film rendezői – nem tudni, hogy Martin javaslatára vagy tőle függetlenül – az igazi „főgonoszt” nem isteninek, nem emberfelettinek akarták ábrázolni, hanem emberek között találták meg. A világot elpusztító erő sosem emberfeletti. Mindig az emberi hatalomvágy, mohóság, a tudatos vagy tudatlan erő, az emberi elme furcsa, még a tudomány által is nehezen értelmezhető játszmája teszi. A regény és a sorozat hét évadon át építette fel Daenerys Targaryen szerepét, aki a láncok leverőjeként, népek felszabadítójaként fürdött a népszerűségben képernyőn és azon túl is. Szerepe kiválóan mutatja, amit Timur Verdes „Er ist wieder da” (Nézd ki van itt) nagysikerű német regénye majd az arra épülő film is: az emberek bármikor, bármilyen korban rajongani tudnak a karakteres, karizmatikus személyek iránt, akik – ha sérültek, traumatizáltak, paranoiásak és félelemmel, keserűséggel teltek – szörnyeteggé válhatnak. Bár Daenerys karakterét is túlságosan hamar és brutálisan eresztették el a filmrendezők és alakították át az utolsó évad ötödik részében az Őrült Királynővé, ez a motívum jól ismert már mind az irodalomban, mind a kortárs filmiparban. A hatalomtól ittasult, majd barátait, gyermekeit elvesztő, paranoid tüneteket produkáló és hatalomfüggő személyiség típusa nem újdonság a történelemben sem, ahogy ezt kiválóan mutatja Mary Beard nemrég készült dokumentumfilmje Caligula lelki állapotáról. Daenerys, minden felszabadulni vágyó, elnyomott ember vágya és bálványa, a sárkányok anyja, a tűzből kikelő Phoenix, akiről amerikaiak több száz újszülöttet neveztek el, a Marvel Univerzum Phoenixéhez és a keresztény mitológia Luciferéhez hasonlóan kettős alak: egykor pozitív szereplő, angyali teremtmény hatalmas, elementáris erővel amely magával ragadta évadokon át a nézőket, ám számos politikushoz a történelemben, ő sem tudta kellő bölcsességgel kezelni sem veszteségeit, sem a hatalom közelségét.

A Trónok Harca gazdag karakterológiája miatt vált világszenzációvá és sajnos, ezt mélységesen lebutították a rendezők az utolsó két évadban. Ennek ellenére, a megszámlálhatatlan teória és spekuláció amely hétről hétre átlagosan 15-18 millió embert vonzott képernyők elé (és még többet sarkalt illegális letöltésekre) világszerte, bizonyítja, hogy ez a sorozat megmozgatott valamit az emberekben: Martin nehéz, kényelmetlen, fájó, izgalmas és botrányos kérdéseket bátorkodott feltenni és ezt a film sokáig gyönyörű vizuális élmény formájában, kiváló színészek játékával tudta átadni.

A kényelmetlen kérdéseket, a komfortzónánk összeomlását, emberi természetünk bonyolult mivoltának elemzését pedig örökségként hagyta ránk a sorozat és ezt fogja majd talán az évek óta készülő majdani két hátramaradt kötet is.

 

Kimaradt?