Látszólag nem túl jelentős történések néha sokkal többet árulnak el egy társadalomról, az abban uralkodó mentalitásokról, mint ahogy azt elsőre feltételezni mernénk. Rég tudatában vagyok ennek, de vasárnap éjjel ismét eszembe jutott, miközben a CFR stadionból behallatszó pokoli zsivaj miatt álmatlanul feküdtem az ágyban. Értem én, hogy ha bajnokságot nyer a csapat, meg kell ünnepelni, ahogy az dukál, zenével, tűzijátékkal, skandálással. Arról azonban nehezen tudna bárki is meggyőzni, hogy nem is igazi futballünnep az ünnep, ha vasárnapról hétfőre virradó éjjel, jó negyed órával éjfél után nem üvölti bele sok ezer decibellel Freddie Mercury az éjszakába, hogy „we are the champions”, utána pedig nem harsan fel tizenkilencedjére is a hangszórókból a klubhimnusz refrénje, a Forța, forța CFR! De felharsant. Hogy nem alszik a Fellegvár népe? Na és? Ne is aludjon, elvégre nagy dolgok történnek a világban, éppen bajnokságot nyert a csefere. Hogy mindezt két órával korábban is lehetett volna kezdeni, s civilizált időpontban, éjfél előtt befejezni, ami szurkolónak, környékbeli lakónak egyaránt jó lett volna? Lehetett volna, és?

Aztán eszembe jutott, hogy vasárnap bajnokot avattak Angliában, Németországban és Hollandiában pedig gyakorlatilag szintén eldőlt a cím sorsa. Ám ezekben az országokban, tőlünk eltérően, nem este 9-kor kezdődtek a meccsek. Az Eredivisie játékosai délután 14:30-kor futottak ki a gyepre, s mire a CFR és az Universitatea Craiova pályára lépett, már azt is rég tudni lehetett, hogy bajnok a Manchester City, a Bayern Münchent pedig csak egyetlen pont választja el a címvédéstől. A kezdési időpontokban egyébként semmi rendkívüli nem volt, vasárnap a Premier League és a Bundesliga találkozói mindig délután kezdődnek, s ugyanez az íratlan szabály Hollandiában, mely érvényes a bajnokavató meccsekre is. Az ok pofonegyszerű: hétfő munkanap, ha esik, ha fúj, ha nyert a csapat, ha vesztett. Persze, nálunk is munkanap a hétfő, de hát kit érdekel? A szövetség illetékeseit, a klubok vezetőt garantáltan nem izgatja, valószínűleg a szurkolók többségét sem. Majd csak eltelik valahogy a hét első munkanapja, meg aztán köztudott, hogy hétfőn a fű sem nő, ha volt meccs, ha nem volt. És van itt még egy szempont. Salah, Lewandowski, Pogba vagy Frenkie de Jong nyugodtan játszhat napfénynél. Na de Culio, Deac vagy Andrei Cristea? Az ő tehetségüknek igenis kijár a reflektorfény.

Az északi országok szövetségei, klubjai és szurkolói számára magától értetődő, hogy a Bayern München, az FC Liverpool, a Manchester City vagy az Ajax Amsterdam vasárnap (kora)délután lépjenek pályára, azért, hogy a nézők másnap pihenten kezdjék a hetet, nem pedig kialvatlanul menjenek munkába, ami egyetlen dologról szól: a munkaetikáról. Arról a számunkra kissé csodált, de inkább furcsállt, néha talán ki is gúnyolt komolyságról, mellyel a németek, osztrákok, hollandok, flamandok, dánok, svédek, svájciak a munkához viszonyulnak. Arról a munkaetikáról, amely ezeket a nemzeteket naggyá, gazdaggá, magabiztossá tette.

Olvasom a Maszolon, egy Amerikában tanító magyar szociológussal készült interjúban, hogy az osztrák és a bajor nagytőke a mi régiónk évszázadokon át történő kirablása révén gazdagodott meg, ami napjainkban is tart. Déja-vu érzésem van, ilyeneket a ’80-as években is hallottam már politikai gazdaságtan órán, azzal a különbséggel, hogy akkoriban, a deklaratív internacionalizmus szellemében a nem-differenciált finánctőke volt a bűnbak, függetlenül attól, hogy honi, brabanti, baden-württembergi avagy piemonti. Napjainkban ismét népszerű ez a narratíva, csak éppen adaptálva a korszellemhez, nyakonöntve egy nacionalista mázzal. Persze, van is benne némi igazság. A németeket és más nyugati népeket a fejletlenebb régiókat kiszipolyozó nagytőkéjük tette gazdaggá. Meg az a megingathatatlan szokásuk, hogy munkanap előtt, ha egy módjuk van rá, idejében lefekszenek. Minden munkanap előtt. Tudják, hogy másnap teljesíteni kell, maximálisan. Hétfőn is. Akkor is, ha előző nap nyert a csapat.