Rostás-Péter István: Erkély

Törhette fejét statikus, csóválta kobakját művészettörténész, izgult a kivitelező, de kiderült: akadálya nincs annak, ha beüt a heveny erkélyitisz. Mert ha egyeseknek jár a patinás belső palotaudvarra néző oszlopos lépcsőfeljáró, ketteseknek a prímán fésült gyeppel körített fehér árkádsor, akkor hármasoknak is dukál, legalább egy kváziterasz, mit nevezzünk a példa kedvéért szimplán csak erkélynek. Mélységiszonyok és agorafóbiák ellenszere ő, protokollfotók helyszíne, ideig-óráig a finnyáskodó sajtó fanyalgásainak tárgya.

És irodalma is van: 89 decemberének végén egy erkélyről hangzott (volna) el egy beszéd, szintén erkélyről, hetekig vonzott tízezres tömegeket egy spontánul  kinyílt és fórummá terebélyesedő egyetemi erkély, egy londoni nagykövetség épületének kitüremkedéséről tartott sajtótájékoztatót az agyonhajszolt  nemzetközi adatbetyár, jól beágyazott díszletről beszélünk tehát, midőn az erkély szóba kerül.

Függesztett mivoltában maga is függőséget okozó építészeti kellék, galambok  – ha lecsekkolták őket a biztonságiak – landolhatnak akár rajta, mint a munkalátogatni érkező gyerekcsoport. Miután nagyapás-tanítóbácsis fazonra fogott, erőltetett kedvességgel az erkélygazda lezsersége jeléül megsimogatta a körülötte kavargó buksik némelyikét, falatka látványt is kioszt bónuszként kis vendégeinek.

Ám az erkély, miközben (szerves) része az épületnek, egyben határozottan el is különül: kizárja magát a tömbszerűségből, előkelően egyedi, szinte már merészen magányos; nem számítva azt az 50 észbontó ötletet, amelyre rábukkan a tematizáló egérgörgető jobb: a lampionok, dísznövények, vagy sejtelmesen diffúz fényforrások, lócák között pásztázva olyan példa is előmerészkedik amit barokkos tobzódásnak hinnénk első látásra: függőágy a balkonon, merthogy franciásan a nyitott erkélynek ez a megfelelője. Trükkök a felújításra, színskála-javaslatok, technikás árnyékolás, fogások az apró felület jó ergonómiájának felturbózására, tucatnyi.

Napszak-semleges pillanat: nyílik erkélynek ajtaja, s a balkongazda kilép. Erkélye s egyben önnön korlátjának dől. Magányos vagy épp magára hagyatott, ebből a szögből még nem látni pontosan. Lenéz. Alant a folyam. Mely néha úr, most épp csak egy lomha fénylő szalag. Párkányra fektetett tenyérrel kémlel előre. Domborzat nem szegi a horizontot, még sincs esély a perspektívára. De a hely tetszetős, jó lesz megtartani; majd hóna alá csapja ha mégis nyakát szegi a mandátum, nem oly nagy truvájj (hallott ő olyat, hogy a távozó vezérigazgató leszereltette és magával cipelte a párnázott ajtót, mert az ő regnálása alatt – és költségén – hangszigetelték). Erkély-ereklye, gondolja a balkon ideiglenes tulaja, miközben visszamegy a dolgozó szobába, hol munkának dandárja, országnak gondja-baja szeppent készenlétben csak őrá vár. 

Kimaradt?