A magyar szórványközösségekben állandó téma szokott lenni a beolvadás, ehhez pedig természetszerűen társul a nemzet féltésére és megmentésére irányuló mindenféle küzdelem, próbálkozás, amely szerencsésebb esetben a puszta retorikai fordulatokon túl konkrétumokkal is társul.

Például azzal, hogy a közösségi önszerveződésből kinőnek különböző, rendszerint a családok, szülők és gyermekek támogatására irányuló programok, amelyek nem teljesen titkoltan az anyanyelvhasználatra szolgáltatnak alkalmat és lehetőséget. Az sem titok, hogy ezt a közösségkohéziós szerepet – hogy egy ilyen csúnya európai szót is használjak – általában az egyházak, a helyei RMDSZ-szervezetek, különböző alapítványok vállalják fel aszerint, hogy hol mi működik jobban. Megnyugtatok mindenkit: ezekben leginkább az emberek számítanak, nem a politikai, vallási hovatartozás, színezet. Ezek a nézetek főként a helyi közösségekben és főként a szórványban másodlagosak. Mert mindenki látja a fától az erdőt. És tudja, hogy nevetséges aszerint „rostálni” a közösséget Hunyadon, Fehér vagy Szeben megyében, netán Brassóban, hogy ki milyen vallású magyar…

Én is ezt hittem mostanáig iskolában is tanítható, mutogatnivaló naivsággal és jóhiszeműséggel.  Minap azonban a következő tájékoztatással találkoztam a közösségi hálón: „Kedves Barátaink! Sajnos a Brassói Unitárius Egyházközség elnöksége megvonta a Családtámogató központ működéséhez nyújtott támogatását – nem tud a továbbiakban azonosulni központunknak a teljes brassói magyarságra kiterjedő szolgálatával, a továbbiakban csak kimondottan az unitárius közösséget kívánja szolgálni –, így programjaink új helyszínekre költöztek, vagy felfüggesztődtek átmenetileg”… És itt egy jó hosszú felsorolás következik, hogy a brassói magyarságot, főként a fiatal családosokat és gyermekeket érintő programok hova költöznek át, vagy helyszín híján megszűnnek.

Költözik többek között a Kuckó babamamaklub is, ahová járni szoktunk a gyermekemmel, és amely „az unitáriusoknál” (mert többnyire így szoktuk emlegetni) egy olyan gyerekbarát közeg volt keddenként, amelyben jó volt együtt lenni, beszélgetni és mondókázni babáknak és mamáknak, és amelyben soha és senkiben fel nem merült az, hogy a vallási hovatartozás érve véget fog vetni „a jó életünknek”. És nemcsak ennek, hanem több más hasonlóan jó kezdeményezésnek, programnak, amely valós igényeket elégített ki, hiánypótló volt Brassóban.

Ebben az egészben én nem is azt tartom fontosnak vagy tragikusnak, hogy épp melyik felekezet reagált így egy, a teljes közösséget támogató egyházi projektre, hanem azt, hogy akik a kiutasítás érveit megfogalmazták, nem mérik fel a helyzet súlyosságát. Például azt, hogy vajon lehet-e így érvelni a 6 százaléknyi magyarsággal rendelkező Brassóban? Lehet-e azt mondani – mert tulajdonképpen ez az üzenet – a brassói fiatal magyar családoknak, szülőknek és gyermekeknek, akik eddig oda jártak: „holnaptól ne gyertek, mert ti nem vagytok unitáriusok”?

Naivságomban kezdetekben azt hittem, hogy ez egy pillanatnyi helyzetállás, hogy majd áttör ezen a kirekesztősdin a józanság, és bejelentik: rossz vicc volt csupán, megoldódott a konfliktus, ha volt ilyen... Mert ennek a háttere igazán nem is érdekel, csak a közösségi hozadéka, az pedig egyértelműen negatív: nem lesz többé az és úgy, amit mindenki nagyon szeretett, ami láthatóan igazi közösséggé formált egy eléggé szétszórtan, a város különböző lakónegyedeiben élő, a munkahely-ovi/suli-otthon tengelyen gravitáló magyar közösséget.

Aztán vasárnap, templomozás után ismét el lehet siratni csoportosan azt, hogy fogyunk, hogy beolvadunk, hogy kihalunk, hogy oda a nemzet, oda a közösség, a magyarság és az egyebek, mert „minket senki nem támogat, nem tesz semmit értünk itt, a szórványban”!

Közösség? Támogatás? Na persze…