Vannak emberek, akik a múltban élnek, pontosabban a jelenből folyamatosan visszakapaszkodnának azokba az időkbe, amelyeket jobb helyeken már rég el is felejtettek. Ez a Homo Sapiens Praeteritum – bár kevésbé indokolt a sapiens jelző használata. Ebbe az alfajba tartozik a marosvásárhelyi orvosi egyetem rektora, Dr. Prof. Leonard Azamfirei, akinek a hatalomért folytatott harca nem előremutat, hanem meghaladott korok felé fordítja vissza azt a bizonyos szekérrudat. Az egyetem fejlődik, Hamburgba terjeszkedik, hasítanak a gazdasági mutatók, de belülről velejéig rohadt a rendszer.

Nyilván, puskaporos hordóra ült rá szerencsétlen hét esztendővel ezelőtt, de a kanócot azóta rég elhajíthatta volna. De ő ehelyett égő fákjával a kezében hadonászik, mert megteheti, mert senki nem mondja neki azt, hogy „fákjú”. Nyilván ez nem a Roxfort varázslóiskola, ahol a csiribi-csiribá jelszavakra oldódnak meg a dolgok. De mormolni azért itt is jó lenne valamit. És nem (csak) a Vártemplomban az imát, hanem szenátusi üléseken is. Ott persze nem imát, hanem valami sokkal „hardosabbat”. De a magyar oktatók karrierféltésből vagy gyávaságból kerülik a konfliktust.

Több mint fél éve nem vesznek részt a szenátusi üléseken, így végeredményben nélkülük döntenek, a határozatokról pedig nem valós időben értesülnek, hanem a folyosói/konyhai pletykákból. Kiabálni, tiltakozni, cirkuszolni kell és tudatában lenni annak, hogy a magyarellenes szándékok sokkal könnyebben érvényesülnek, ha az érintettek hátat fordítanak. Nem öngyilkos merénylőkre van szükség, hanem jó értelemben vett sunyi haditervre. Mert egy „lövés” nemcsak puffanás, hanem erőpróba is. Nem kell kihallatszanak az ökölcsapások, de azért tudni kéne szelet fújni a saját vitorlába is. Azt is mondhatnánk, hogy fel kell nőni a feladathoz, vérszerződést kell, kötni, be kell szerezni egy jó pszichológust, és nyomni a rizsát a román többségű szenátusnak. És mindezt annak tudatában, hogy ami ma a MOGYÉ-n történik, még nem a legalja.

Azamfirei és hasonló morális szinten vegetáló elvbarátai legújabb húzása ugyanis annak az ékes bizonyítéka, hogy kreativitásuk határtalan, ha a magyar nyelvű orvosképzés elsorvasztásáról van szó. Az önálló magyar főtanszék képviselőinek önkéntes száműzetése a szenátusból pedig a lehető legideálisabb helyzetet teremti arra, hogy az ilyen eszementnek tűnő, ám valójában tudatosan és fokozatosan felépített intézkedések a lehető legsimábban átmenjenek az egyetem döntési mechanizmusain.

A rektor, aki karrierje során megpróbálta csúcsra járatni a nackó diskurzust, nemrégiben történt múltba révedése tárgyalóasztalhoz ültette a feleket, akik között a magyar politikum és a megyei kormánybiztos mediált. Semmire sem jutottak, de ettől még tekinthetjük eredményesnek a találkozót – az egyetem román vezetősége ugyanis most legalább láthatta azt, hogy valamilyen szinten egység van a magyarok követelése mögött, nemcsak ők fognak össze, hanem a politikum is mellettük áll. Persze, a szolgálatos fanyalgóknak, akik a magyar főtanszék megalakításának a kálváriáján szánalmas piócaként csüngve próbálnak érdekérvényesítői karriert építeni, citromízű a szőlő. Kripto-nemzetárulást és tudatlanságot kiáltanak, morális rágogumilufit fújva azt inszinuálják, hogy a magyar oktatók megvezetve vitték háborúba a diákokat.

A puskaporos hangulatnak két oka van, egyrészt a közös vizsgarendszer bevezetése, másrészt a sokkal régebbi főtanszékalapítás. Előbbi bevezetésének a gyakorlata a ’80-as éveket juttatja eszünkbe, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen akkor jöttek rá arra, hogy ez hülyeség. Az egyetemen több mint ezer (magyar) diák tüntetett tegnap este, amire magasról tojt a rektor, a tanügyminisztériumot pedig az sem hozza lázba, ha az orvosi bonctermének hullái az udvaron oszladoznak. Elvégre egyetemi autonómia van vagy mi a franc. Minisztériumi felelősség pedig nincs ebben a történetben. Már hogy is lenne. Egyszer volt, 2012-ben, belebuktatta az akkori szociáldemokrata ellenzék a kormányt, azóta pedig bűzszínű a vásárhelyi orvosi. Nyilván működő demokráciában nincs ilyen, de mi működik ebben az országban? A seggnyaláson kívül mármint?

Mit akarhatnak ezek a buggyant romániai magyarok, fogalmazzák meg a kérdést Nyugat-Európában, országuk kisebbségi államfője csak tudja, hogy mi a dörgés, egyébként is olyan szépen, lassan beszél, ahányszor csak idelátogat. Meg az utóda, a Német Demokrata Fórum elnöke is modellértékűnek nevezte a romániai kisebbségpolitikát.

A vásárhelyi orvosin 2011 óta fennálló helyzet azonban jól jelzi, hogy ez a kijelentés ordas hazugság. Ahogy az is, hogy a magyar diákok vizsgáinak az el nem ismerésével eljött a vég, nemhogy a magyar főtanszék megalakításáról nem lehet ezentúl beszélni, de a magyar oktatási vonal felszámolására is fel kell készülni. Azon viszont nem árt lamentálni picit, hogy egy, a MOGYE-n folyó magyar orvosképzés felszámolásáról szóló pletyka nem először kerül be a közbeszédbe, ami azonban elkeserítő, hogy a magyar kormány nem hagyja magára az erdélyi magyar nyelvű orvosképzést, Potápi Árpád János ugyanis „radikálisan más út” kikövezéséről beszélt, ami a szóbeszéd szerint egy, a Sapientia keretében létrehozandó orvosképzést jelent.

A tegnap esti tárgyalásoktól önáltatás lett volna túl sokat várni, hiszen négy óra nem helyettesítheti azt az elmaradt – valóban sokak számára sziszifuszinak tűnő, ám mégis pótolhatatlan – sok éves küzdelmet, amelyet a magyar oktatók a kivonulásukkal gyakorlatilag elmulasztottak megtenni. Minden bizonnyal nehéz segíteni a küzdelemben olyanoknak, akik maguk nem akarnak küzdeni. Nem igaz ez a magyar orvosis diákokra, akik a tegnap valóban határozottan és eltökélten kiálltak az ügyük mellett. Ám ez nem fedi el azt a tényt, hogy a román egyetemi vezetés jól felépített és mi tagadás, hatékony magyarellenes startégiájára egyelőre sem a hazai magyar politikából, sem pedig Magyarországról nem érkezik megfelelő magyar válasz.