George H. W. Bush valóban szerette a kutyákat és jópofa zoknikban jelent meg. De miért hallgatják el a bűneit?

Már John McCain halálát követően is szemet szúrt, hogy az amerikai mainstream sajtó nem győzte túlértékelni a politikai érdemeit, eközben mindent megtett azért, hogy elfeledtesse a bűneit.

Most, hogy George H. W. Bush, az USA 41. elnöke is meghalt, ismét beindult az erőteljes propaganda: előkerültek kutyás képek, a vicces zokni, a „háborús hős” jelző és így tovább. Egymást túllicitálva, félretéve ideológiát, pártpreferenciát és legfőképpen a valóságot, jelennek meg ízléstelen, giccses írások a néhai elnökről.

Miközben természetesen minden elnök, minden ember megítélése összetett kérdés és nem mentes a világnézetüktől, a fő probléma nem abban rejlik, hogy sokan pozitívan ítélik meg politikai múltját, hanem, hogy a „szabadok földjén”, az Egyesült Államokban látszólagos konszenzusok alakulnak ki – látszólagosak, mert csak a mainstream sajtó szerint léteznek.

A The Intercept lapban megjelent összegzés nem áll be a Bush-t felmagasztalók sorába. Rámutatnak arra, hogy Bush rasszista választási kampányt folytatott 1988-ban, egy nemi erőszak esetét felhasználva politikai ellenfelével szemben, kihangsúlyozva, hogy az elkövető fekete volt, az áldozat meg fehér. A „drogellenes háború” sem volt humánus, enyhén szólva: egy utólag bizonyítottan meghamisított „leleplezést” követően 1,5 milliárd dollárt költve a „háborúra”, és azt nyilatkozva, hogy több börtönre, perre és ügyészre van szükség – ennek eredményeképpen több millió amerikait tartóztattak le, százezrek lettek az AIDS áldozatai.

Az öbölháború kirobbantása hamis állításokon alapult, Irakra és Kuvaitra pedig összesen 88500 tonna bombát dobtak le, számos civil halálát okozva és az infrastruktúra elpusztítását. Az Irán-Contra affér során alelnöke volt az Egyesült Államoknak és tudott az illegális fegyvereladásokról, visszautasította, hogy a későbbi nyomozás során kikérdezzék.

Nem kerülte el az elnököt a #MeToo sem: 2017-ben nyolc nő számolt be arról, hogy korábban akaratuk ellenére tapogatta őket az idősebb Bush – olyant is, aki akkoriban csak 16 éves volt.

Vannak tehát, akik szerint egy közszereplő halála nem az egyoldalú méltatásra ad alkalmat, hanem arra, hogy teljes képet igyekezzünk nyújtani. Margaret Thatcher halálát követően a The Guardianben arról írt Glenn Greenwald: a halottakról jót vagy semmit elv magánszemélyekre érvényes mondás, közszereplőkre azonban nem. Felhívja a figyelmet arra is: amikor a Nyugat szemében megvetett figura távozik, előfordul, hogy sokan megfeledkeznek saját elvükről – így történt ez Hugo Chávezzel, szintén a The Guardian hasábjain.

George H. W. Bush éppúgy összetett személy volt, mint mindenki más, éppúgy megbánhatott bűnöket, tévedhetett, változhatott az idők során, mint bármelyikünk. Politikai súlyából adódóan azonban hatalmas felelősséggel bírt, örökségét pedig pozitívumaival és hátrányaival együtt érdemes megvizsgálni. A mainstream sajtó sajnos csak kivételes esetekben vallja ezt az elvet: úgy tűnik, a tabusítás, az idealizálás, az elitnek tett gesztusok előnyt élveznek – szemben az árnyalt képpel, a valósággal, az olvasók informálásával.