A Brassó Megyei tanfelügyelőség kvázi kötelezővé tette a centenáriumi kerekasztal beszélgetéseket az iskolákban, így a Cenk alatti város magyar tannyelvű főgimnáziumában is megvitatták a száz év Romániában legfontosabb kérdéseit és keresték az előremutató, a közös jövőnkre történelmi távlatokat nyitó válaszokat. Így került szóba – követendő példaként – Vasile Goldiş. Jó! Beismerem: én emlékeztem meg róla, és nem csak azért, mert hajdan a Bukarestből visszatérő Koós Ferenc Goldişsal közösen tankönyvet adott ki.

Rendkívüli pálya és ugyanakkor rendhagyó is a Vasile Goldiş. Mócvidéki

aranyásók – innen a neve – ortodox papságig emelkedett leszármazóinak fia, ő maga is felekezeti iskolai tanár Brassóban, püspökségi titkár Aradon, majd Budapesten országgyűlési képviselő. A Román Nemzeti Párt egyik vezetője, a párt szócsöve és pennája: 1918-ban kiáltványt fogalmaz a román nemzethez és ultimátumot a magyar kormányhoz. Előbbit jó románként, utóbbit jó magyar hazafiként. Megszövegezi, előadja a gyulafehérvári határozatokat, egy küldöttség élén átadja Bukarestben a királynak. De soha nem vált hivatásos politikussá, megmaradt tanárnak, szerkesztőnek, társadalmi munkásnak. Mert ő nemcsak fellépni, hanem visszavonulni is tudott a politika színteréről. Négy ízben miniszter, s bár egykor az erdélyi és magyarországi románok jogainak leghevesebb harcosa volt, s minden beszédében a magyar nemzetállamot támadta, amikor a hatalom részesévé válik, a magyar és a német kisebbség védelmében szólal fel.

Azért is tértem ki életpályájának, rövid életművének ismertetésére, mert noha a románok jogainak kivívásában tagadhatatlannak tűnő érdemeket szerzett, a román média letagadja Goldişt. Meg van rá az oka!

Főműve a ma is könyvritkaságszámba menő kis remeke, A nemzetiségi kérdésről, amely mint Hajós József írta a tanulmányhoz készült utószavában: „busásan részesült ignorálásban”.

A tanulmány – amelyet szerzője Goldiş László országgyűlési képviselőként jegyzett – a hatvanas években jelent meg román fordításban, s nem volt a nacionálkommunista hatalom kedvére. Ahogy nem lehet azoknak sem a kedvére, akik a nacionálkommunistákhoz hasonlóan úgy vélik, hogy a wilsoni elveket kiforgatva törekedhetnek az egy ország egy nép tervének megvalósítására. A nemzetiségi kérdésről a nemzetállamok elleni vádirat az emberiesség nevében, rámutat nem csupán az erőszakos asszimilációs kísérletek folyamatos ismétlődésére – csak a szereplők változnak, a módszerek nem –, hanem azok abszurdítására és alacsony hatékonyságára is. Vedd el az anyanyelv használatának jogát egy néptől, és az anyanyelv ápolása identitásmegőrzésének legfontosabb tényezőjévé válik – figyelmeztetett Goldiş. Az emberi jogokat lábbal tiprók pedig nem szeretik, ha figyelmeztetik őket.

„Az események viharos fejlődése ahhoz a meggyőződéshez vezetett, hogy a népek önrendelkezési jogának értelmében, valamint azért, hogy megóvjuk a közrendet, a vagyon- és életbiztonságot, már most át kell vennünk a teljes kormányzási hatalmat a románok által lakott területen” – írja a magyar kormánynak szóló ultimátumában.

„A román nemzet nem akar uralkodni más népek felett – írja a világ népeihez intézett kiáltványában. – A román nemzet kész minden népnek teljes nemzeti szabadságot biztosítani, s a demokrácia elveinek szem előtt tartásával fog szabad és független állammá szerveződni, amely valamennyi, e területen élő egyénnek egyenlő feltételeket biztosít, mert ez az emberi tökéletesülés egyetlen lehetséges módja.” Ezek a szavak a Gyulafehérvári Határozatban is olvashatók. Amikor 1918. december elsejei nagy beszédét tíz évvel később kötetbe foglalta, arra is kitért, hogy a Gyulafehérvári Határozat nemzetiségi szakaszát majdnem szó szerint vette át az 1912-ben közölt A nemzetiségi kérdésről című tanulmányából: „Vallottam ezeket a meggyőződéseket, amikor egy elnyomott néphez tartoztam, nem tagadtam és nem tagadom meg őket most sem.”

Vasile Goldiş kellemetlen gondolkodó a Romániát a nemzetállam lázálmában válságból válságba kormányzók számára. Cáfolni nem tudják, ezért hallgatnak róla.