Folyamatosan foglalkoztat minket az identitás kérdése – kisebbségi közösségben ez természetes is –, azonban, úgy látom, kissé talán túl sok mindent bízunk e tekintetben a vérre, az anyatejre, esetenként hazánk fenyveseire.

Nagy általánosságban azt gondoljuk, hogy ezek a tényezők, amelyeket a költők is gyakorta használnak hazafias versekben, majd intézik a legfontosabb teendőket a valamivé – magyarrá, románná, emberré – válásunkban. Pedig ez nem igazán van így. Meglehetősen gyermeteg szemléletre vall az, hogy az önazonosságunk kialakulásáról elsőként a vér, és nem – a munkával járó – veríték jut eszünkbe.

Ezzel az igazán nyugtalanító felismeréssel szolgált az a „tisztázó” beszélgetés is, amelyet a kettős identitás és kétnyelvűség fogalmának, jelenségének helyénvaló értelmezése kapcsán készítettem Szilágyi N. Sándor kolozsvári nyelvészprofesszorral. Persze a beszélgetés által elsőként a saját „evidenciáimmal” kellett szembenéznem, amelyek feltételezhetően nagyjából megegyeznek az erdélyi magyar közvéleményéivel. Na meg azzal is, hogy a nem jól használt vagy összemosott fogalmak mögött igazából mély tabuk, jókora tanácstalanság, sok elhallgatott el nem fogadás áll. Az ezekről való racionális gondolkodást általában több tévhit vagy (amint ezeket a professzor nevezi) „népi hiedelem” vagy „általános népi szemlélet” helyettesíti. És ez a kétnyelvűség és a kettős identitás esetében is igaz.

De alapvetően miért is nyugtalanító ez a tisztánlátás, amelyet interjúalanyom még túlontúl szelíd megfogalmazásokban is tálal? Hát, elsősorban azért, mert ráeszmélhetünk arra: a hazafias szavalóversenyeken, a templomi prédikációkban és a március 15-i beszédekben használt metaforákat jobb lenne megőriznünk ezekben a keretekben. A hétköznapokban talán jobb lenne egy ennél pragmatikusabb szemlélettel próbálkoznunk, így például azzal, hogy az oktatás színvonala és körülményei megfelelőek-e a valamivé – de leginkább gondolkodó emberré – váláshoz. Ugyanígy egy méltányosan megfizetett jó tanár, tanító felbecsülhetetlen esélyekkel indulhat akár a vér–anyatej–fenyvesek fémjelezte versenyen is. És ha jól meggondoljuk, talán több köze van a valamivé alakulásunkhoz, mint az előbb felsoroltaknak.

Számomra azonban a legnyugtalanítóbb üzenet – ami nem is fogalmazódik meg ekként, de szépen kiderül a felhozott példából – az az, hogy a sokat ostorozott és kárhoztatott asszimiláció nem éppen úgy „környezeti tényező”, ahogy mi szeretünk gondolni rá: mindig másokkal történő, némiképp misztikus folyamatként, amelynek mi pusztán külső szemlélői vagyunk. Hát, nem éppen így van! Azt a „környezetet”, amelyben ez történik, mi is alakítjuk. És igen, tevékenyen hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a vegyes házasságból származóknak végül ne kettős identitásuk legyen (hiszen ez szintén csak verítékes munkával tartható fenn), hanem csak egy, és ez rendszerint ne is a magyar legyen.

Ennek bizonyítására pedig egy magyar óvónő ismerősöm ritkának egyáltalán nem nevezhető, de egyszerűen megfogalmazott dilemmáját szeretném itt megosztani: „Mondd el nekem, hogyan vagy miért mondanám én egy vegyes házasságból származó gyermeknek azt naponta, hogy ő magyar, amikor mindketten tudjuk, hogy az ő anyja román?” Ha erre a kérdésre a válasz nem a valóság valóságként való kezelése, és nem az elfogadás, akkor tudnunk kell, hogy ezzel hozzá is járultunk az asszimilációhoz. Igen, egy egyszerű gesztussal, amelytől a vér vízzé válhat.

Erre a magyarázat pedig egyszerű és emberi (mindenki saját magán is kipróbálhatja): ösztönösen kerüljük azokat a helyeket, ahol megpróbálják lenyomni a torkunkon azt, amik nem vagyunk vagy nem abban a formában vagyunk, ahol nem fogadnak el minket identitásunk valamennyi összetevőjével, hozzávalójával.

És igen, nagyon nyugtalanító tud lenni az is, hogy vegyes környezetben például a magyar nyelvű oktatás léte nem elég az identitás megőrzéshez. Kell még ehhez némi emberséges hozzáállás, és a szakszerűség mellett empátia is, egy, a mostaninál valamivel elfogadóbb szemléletmód, amellyel talán „magyarabb” magyarokat tudnánk „megmenteni a nemzetnek”, mint ha egész nap Petőfi hazafias líráját szavaltatnánk a kettős identitású gyermekekkel és ötpercenként elmondanánk nekik azt, hogy ők márpedig magyarok. Én azért is örültem az említett óvónő kérdésének, mert elevenbe vágó egyszerűséggel fogalmazott meg egy olyan „evidenciát”, amelyen sokan talán el sem gondolkodnak, hiszen félkézből tudják rá a választ.

Én azt mondom, rendesen ünnepeljünk meg naponta mindent, ami az önazonosságunkhoz hozzátartozik, de ne feledjük el azt sem, hogy mi a dolgunk abban, hogy ne a „népi hiedelmek” által vezérelve masírozzunk a semmi fele. Mert, ahogy Kányádi is mondja, a kronológiai sorrend az „anyatej, hangyatej, ecet”...