Mostanság hozzászoktunk, hogy olyan referendumok és politikai döntések születnek, amelyek gyakorlatilag egy egész országot tesznek szociológussá, antropológussá, történésszé vagy épp orvossá. Tízmillió ember lett Magyarországon például hirtelenjében szakértőjévé a gender studies néven ismert tudományágnak, amely a társadalmi nemek kutatásában ért el óriási eredményeket az elmúlt néhány évtizedben. Romániában pedig hirtelenjében mindenkiből családjogi szakértő és szexuálpszichológus lett, akik október hatodikán és hetedikén szavazni óhajtanak a modern Románia történetének legszégyenletesebb referendumán. Pedig alapvetően, a többségnek egyetlen egy dolga lenne: többet kellene olvasni és saját embertársait közelebbről megismernie.

Az elmúlt egy hétben a román és a magyar sajtó és az internetes agóra másról sem szól, mint a referendumról. Ennyi érdekes cikk ritkán született a magyar és a román sajtóban a témában, ami azért jól mutatja, hogy a társadalmi elit mindkét oldalát és a gondolkodó embereket legalábbis felforgatta ez a téma. Sajnos egyelőre úgy tűnik, hogy alapvetően csak az eddig is létező megosztottságot, a haladó és a konzervatív réteg közötti feszültséget sikerült ezzel a kezdeményezéssel tovább táplálni és a különbségeket erősíteni egy amúgy is megosztott és politikától csömörlött társadalomban. Még a konzervatív-keresztény román gondolkodás atyaúristene, Adrian Papahagi is egy asztal elé mert ülni az ország egyik legismertebb jogászával, a közismerten liberális gondolkodású Cristian Danileț-cel. A fél órás vita folyamán egy alaposan felépített jogi érvelés állt szemben egy moralizáló, kulturális értékítélettel – ahogy maga a referendum és az azt kezdeményező Koalíció a Családért mozgalom is ezt a két aspektust hirdeti reklámfelületein. Cristian Danileț hangsúlyozta, hogy a referendum alapvetően semmilyen jogi változást nem fog hozni, és a kezdeményezők soha nem érveltek jogi eszközökkel, nem magyarázták el, miért kell egy ország legfőbb és legszentebb jogi dokumentumát, az alkotmányt átírni, ha annak alapvetően semmilyen jogi következménye nem lesz, gyakorlatilag tehát jogi szempontból a referendum az égvilágon semmiről sem szól – így hasztalan. Ez tehát az egyik legsúlyosabb deficitje, jogi hiányossága az ügynek. Ezzel szemben Adrian Papahagi azzal érvelt, hogy az alkotmánymódosítás egy társadalmi intézményt, a családot erősíti meg, melynek legfőbb feladata, hogy az egészséges gyermeknemzést elősegítse. Ezért nem házasodhat két, egymással közeli vérrokonságban lévő ember, vagy ezért nem köthető poligám házasság Európában. Szerinte tehát ennek a kulturális intézménynek kell most egy morális erősítés – magyarán, Papahagi elismerte, hogy ez az egész hercehurca nem más, mint egy Kulturkampf, egy ideológiai harc a „dekadens Nyugat”, a „szexo-marxisták” és a keresztény, hagyományőrző, konzervatív románok és kelet-európaiak között. Az ember kicsit úgy érezte magát ennek a két embernek a vitáját elnézve, mintha a Lincoln–Douglas vitát láttunk volna 160 évvel ezelőtt, 1858-ban, amikor Abraham Lincoln és Stephen Douglas az emberi természetről, a rabszolgaság legitimitásáról és jogi hátteréről vitatkoztak. Akkor is egy genetikai és biológiai faktorok által meghatározott ember-csoport, az afro-amerikaiak jogi státuszáról és kulturális megítéléséről volt szó, csakúgy mint most is. A különbség, hogy míg 1858-ban a bőrszín döntötte el, hogy ki lehet elsőrangú vagy másodrangú állampolgár, addig ma a szexuális orientáció az a genetikai faktor, amely alapján kategorizáljuk alkotmányos formában embertársainkat. Mindkét kritérium biológiai determináltság, tehát megváltoztathatatlan. Fekete emberből soha nem lesz egykönnyen fehér, ahogy homoszexuálisból sem lehet heteroszexuális embert faragni. Ha az emberi faj változatos jellegét vesszük, ezek a biológiailag determinált sajátosságok ezernyi olyan embercsoportot hoztak létre a történelem folyamán, amelyek egy-egy korszak többségi társadalma számára „másnak”, „furának”, „másodrangúnak” vagy nemegyszer „feleslegesnek” voltak címkézve. A marginalitás történetének hosszú listáján a szexuális kisebbségek jogi helyzete pontosan a Papahagi féle érvrendszer miatt maradt az utolsó helyen: mivel a nem heteroszexuális csoportok nem képesek az utódnemzésre, ezért jogilag sem érdemesültek ugyanarra az alkotmányos státuszra és jogi helyzetre, mint a heteroszexuális társaik. Magyarán tehát, Papahagi indirekt módon beismerte, hogy bár jogi következménye valóban nem lesz ennek a referendumnak, egy olyan kulturális kategorizálást akar megerősíteni a román társadalomban, amellyel ellenszegül a „dekandens” Nyugat divatjának.

Cristian Danileț eddigi talán leggyengébb érvelése és Papahagi jól megszokott konzervatív apologetizmusát én csakis történelmi perspektívában vagyok hajlandó látni és értelmezni. Kettejük vitája idézi úgy a Lincoln-Douglas vitát, mint John Stuart Mill 1867-es törvénymódosító harcát, aki a „férfi” (man) szót akarta „person” (személy, „ember”) kicserélni a törvénykönyvben, ezáltal szavazati jogot adva a nőknek. Erre még fél évszázadot kellett várni az Egyesült Királyságban is. Ezek a történelmi analógiák kiválóan mutatják, hogy biológiai sajátosságok által másnak, „eltérőnek” vagy a fehér, gyermeknemző férfiemberhez képest gyengének titulált csoportok jogi helyzete nem volt mindig egyenlő és súlyos harcok kellettek ahhoz, hogy ma a fekete embertársaink jogilag egyenlők, vagy a nők viszonylag (?) egyenrangúak a férfiakkal társadalmi mindennapjainkban.

Hiszem, hogy függetlenül ettől a nevetséges és Románia történelmében egy kulturális visszalépésként, megtorpanásként értelmezhető referendumtól, a szexuális kisebbségek helyzete is előbb, utóbb a teljes egyenrangúságra fog kerülni, hisz ez az emberiség feladata: túlhaladnia a kulturális normatívákat, Zeitgeisttól függő törvények béklyóit és egységesebbé válni. Eljutni a kognitív és technológiai forradalom homo sapiensétől a homo deusig, amelynek ezek az apró különbségek (bőrszín, vallás, szexuális orientáció) teljesen lényegtelen lesz. Évek vagy évtizedek kérdése ez? Történelmi léptékben talán mindegy is, hisz meggyőződésem: egyszer felnő az ember, hogy ezeken a banális identitásokon túllépjen már és magasabb rangú létforma felé haladjon.

Ahhoz azonban, hogy a sci-fi filmek identitásokon túli magas létformáiig eljussunk, a legfontosabb és első lépés: megérteni, hogy biológiailag meghatározott sajátosságaink (bőrszín, faj, szexuális orientáció) nem képezhetik jogi diszkrimináció alapját. Pont emiatt tehát nem szabad elmenni sem október hatodikán, sem hetedikén szavazni – hisz ez az egész mozgalom úgy ahogy van, legalább százötven évvel ezelőttre repít vissza minket, a Mill „man” kontra „person” dilemmájához.