Értékítéleteink helyességéről meg vagyunk győződve. A közösségi média megerősítette bennünk azt a hitet, hogy csalhatatlanok, becsaphatatlanok vagyunk, azzal a néhány elv-társunkkal együtt, akikkel osztozunk a buborékon, amelyben élünk.

A napokban a brassói Kapu utcán, ott, ahol a Műemlékvédelmi Igazgatóság székhelyét rózsaszín vászonnal takarták le, hogy a turisták ne lássák a lemálló burkolatot, az épületfalból kifordult téglákat, az elrepülni kész tetőcserepeket, egy pörge kalapos, napszemüveges utcazenész kopott hegedűjén cincogott mintegy három percen át. Széles mozdulatokat tett, mindent beleadott a zenélésbe, hátha dobnak a járókelők néhány banit, egy-két lejt az utcára kitett dobozkába. (A jelenetről film készült, amely itt megtekinthető.)

A Kapu utcán át sietők, sétálók, helybéliek és turisták figyelemre se méltatták a zenészt, egy fiatalember volt, aki dobott egy lejt a dobozba, majd ő is sietett tovább. Valószínű a legtöbben azt gondolták, hogy őket nem érdekli a cincogtatás, biztosan összegyűjt majd aznap annyit az a lecsúszott, egzisztencia nélküli, szerencsétlen flótás annyit, amennyiből vehet magának kenyeret, sőt, talán szőlőt is. Hacsak a helyi rendőrök el nem viszik a csendháborítót.

Egy gyerekes anyának meg kellett viszont állnia, és végig kellett hallgatnia a produkciót, mert kislányát elbűvölte a muzsika hangja. A zeneszám végén a hegedűs a lányhoz lépett, és megkérdezte: Tetszik a zene? Majd a televíziókamerák láttán gyanakodni kezdő, egyre többen összegyűlő bámészkodóknak felfedte magát: „Edvin Marton vagyok!” (Azonnal előkerültek a művész rajongói és autogrammot kértek tőle.)

Az utcazenész, aki mellett fejüket elfordítva siettek el a járókelők, köztük bizonyára kultúrsznobok is, a crossover stílus világhírű mestere valóban Edvin Marton volt. Akitől játszott: Antonio Vivaldi. A kopott hegedű, pedig egy 1699-ben készült Stradivarius, amely ugyan nem az övé, de több száz művész közül választotta ki Edvint a hangszer tulajdonosa, hogy játszon rajta. Aki az olasz mester, Antoniu Stradivari titokzatosan szép hangú hegedűjét hallani akarja, akár több száz eurót is fizetnie kell a koncertjegyért.

A brassóiak nemcsak ötven banit sajnáltak adni érte, hanem még tüntetően el is siettek. Edvin Marton esti fellépésére viszont már tolongtak és boldogan fizették ki a belépő árát.

Bebizonyosodott, hogy értékítéleteinknek nincs alapjuk, azt döntő módon a média befolyásolja. Bebizonyosodott, hogy a mű élvezete legtöbbünk esetében és legtöbbször csak mű (mesterségesen felkorbácsolt) élvezet, nem műélvezet. (És ez politikai opcióink esetében is igaz!)

Eszembe jutott, hogy Edvin Marton performansza nem eredeti, csupán remake.

Hasonló kísérletet tett a harmadik évezred elején Joshua Bell, a szintén világhírű hegedűművész, egy 1713-ban készített Stradivariussal – amely tehát a cremonai mester aranykorszakában készült – háromnegyed órán át játszotta a washingtoni metró egyik állomásán a világ zeneirodalmának gyöngyszemeit. A performanszt – amerikai módra – hosszas modellezés előzte meg. A National Symphony Orchestra igazgatója, Leonard Slatkin azt jósolta, hogy ezer járókelőből negyvenen ismerik fel a minőségi zenét. A művészetek marketingjével foglalkozó szakemberek úgy vélték, hogy a fellépésenként sok százezer dollárral honorált Bell százötven dollárt hegedül majd össze.

Míg Bell játszott, 1907 utas haladt el mellette, közülük heten álltak meg hallgatni őt. Huszonheten dobtak Bell kalapjába összesen 32dollárt.

Bell kísérlete óta eltelt másfél évtized, s Marton performansza a romlás további bizonyítéka. (És nem csak a dollár lej árfolyamra utalok!)

Hogy ez lesz a vége, ezt már akkor sejtettük, amikor olvastuk, hogy itt is, ott is önkormányzati vezetőink azt állítják, hogy a kultúra a parkban, a köztereken és az autóbuszokban is fennmarad.

Bell kísérletének legszomorúbb tapasztalata az volt, hogy a kisgyerekek megálltak volna hallgatni őt, de valamennyiüket elvonszolták a szüleik. Mi már annyira sietünk, hogy nem vesszük észre a szépet. Sőt, már kiskorú utódainkból is ki akarjuk irtani az emberi vonásokat, hogy ne legyen bűntudatunk amiatt, hogy rég megöltük magunkban a szépre valaha őszintén rácsodálkozó gyermeket.

Az a Vivaldi és Edvin Marton zenéjétől elvarázsolt brassói kislány mégis élteti bennem a reményt, hogy mégsem fogunk szépség nélküli Mátrixban élni, hol a művészek metróállomáson, sétálóutcán játszanak mesterhegedűjükön, ám annak hangjai süket fülekre találnak csak. Ő és a hozzá hasonlók megvédenek minket önmagunktól.