Január 3. 

Kétségbe vagyok esve! Azt hiszem, valaki az életemre tör. Meg akarnak ölni, de nem tudom, hogy ki és miért… Talán a cikkeim miatt. Nem tudom, és ez a legkétségbeejtőbb. Senki nem közölte velem ez, de én érzem a levegőben, hogy a vesztemre törnek. Apró, hétköznapi jelek ezek, az ember normális körülmények között fel sem figyelne rájuk, de azért mégis… Mindenesetre ezentúl igen éber leszek.

Január 28.

Most már szinte biztos vagyok benne, hogy meg karnak ölni. Napok óta felfigyeltem rá, hogy az utcán a velem szembejövő emberek olyan furcsán viselkednek. Úgy tesznek, mintha észre sem vennének, holott biztosan tudom, hogy lopva minden mozdulatomat figyelik, de szó nélkül tovább mennek, és még csak meg sem fordulnak utánam. Nyilván, hogy nehogy gyanút fogjak. De engem nem tudnak átejteni. Lehet, hogy azt tervezik, az utca forgatagában végeznek majd velem?? Mert miegyébért is jönnének szembe velem, valahányszor az utcára megyek??

Február 6.

Szörnyű! Az autóbuszban hátul álltam, ott volt a legüresebb a hely, és észrevettem, hogy rengeteg autó jön a buszt után. Átláttam cselen: azt akarják, hogy a sok autó közül ne tudjam kiszűrni, melyik követ. Ugyanakkor szemből is sok autó jött, nyilván azért, mert gyilkosaim nem tudhatták eldönteni, hogy elől vagy hátul állok-e a buszon. Láthatóan minden mozdulatomat meg akarják figyelni. Amikor a busz bekanyarodott, akkor a követők tovább mentek egyenesen, csakhogy az üldözőim igen fifikásak, hiszen itt újabb gépkocsik követtek engem.

Február 31.

Ma láttam a gyilkosaimat!!! A forgalmas vendéglőben ültem, és a szomszéd asztalnál egy fekete ruhás ember ült. Először fel sem figyeltem rá, de amikor hozzálátott az ételhez, meghűlt bennem a vér. A kés – ahogyan azt fenyegetően megfogta! Nem mertem ránézni, de éreztem, mereven engem bámul. A szemem sarkából azt is láttam, amint provokatívan szeletelte a kissé nyersre hagyott húst! Zavartan egy másik asztal felé néztem – vesztemre! Ott is egy sötét öltönyös ember ült, aki sokatmondó mozdulattal tűrte nyakába a szalvétát. „Így fojtalak majd meg” – ezt sugallta a mozdulata. Beleborzongtam.

Március 9.

Már telefonon is zaklatnak. Ma délelőtt egy ismeretlen férfihang – lehet, hogy a fekete ruhás! – felhívott telefonon és a Mészáros családot kereste. Mészáros!!! Szóval egyszerűen lemészárolnának!! Mondtam neki, tévedés, erre szó nélkül letette a kagylót! Nyomban felhívtam a kedvesemet és beszámoltam neki az esetről. A hideg futott végig a hátamon, amikor közölte, hogy nála sem ritka a téves kapcsolás.

Április 1.

Nem járok többet vendéglőbe!! Gyilkosaim nyilván kiszimatolták szokásomat, hogy szeretek vendéglőben ebédelni, és úgy tűnik, beszervezték a pincéreket is! A harmadik asztalnál ugyanis két fekete ruhás ember ült – messze voltak, nem tudtam kivenni arcukat, lehet, hogy ugyanazok voltak, mint a múltkor. A pincérnő hosszú ideig csevegett velük, közben pedig fürgén járatta végig szemét a vendéglőn, azt a látszatot keltve, mintha azt nézné, hívják-e más asztalhoz is, de nem tévesztett meg, tudtam, hogy valójában engem keres. Merően néztem őket és órámra pillantottam, hogy mennyi ideig beszélt velük. Ekkor nyomban hozzám jött és fenyegetően megkérdezte: Fizetni óhajt? Zavaromban csak annyit tudtam kinyögni, hogy miért kellene megfizetnem, mire sokatmondóan közölte: Hát a kávéért.

Értettem a célzást: a fekete levesre gondolt…

 Április 20.

A postaládámban levelet találtam: a temetőgondokságtól jött!! Meg sem néztem, visszadobtam a ládába. Másnap szóltam a postásnak, vigye innen ezt a halálos fenyegetést. Meglepődve forgatta a levelet, és közölte, eltévesztette a címet!

Szóval már a postás is!!!!

Június 26.

Min múlik az ember élete!! Tegnap délután, miután jól körülnéztem – most már tényleg féltem az életem! – átmentem az úttesten. Még húsz másodperc sem telt bele és ott robogott el egy hatalmas dömper. Húsz másodperc – ennyin múlott az életem!

Augusztus 7.

Már nem is tartom számon a naponta megszaporodó jeleket. Az utcán, a buszon, az üzletben, mobiltelefonon beszélő embereket látok, biztosan minden lépésemről tájékoztatják a gyilkosaimat. A ruhaboltban, ahol farmert akartam venni, a kiszolgáló csak ennyit mondott: a méretemben csak fekete van!! Hátborzongató!! Voltam a háziorvosomnál, ő megnyugtatott, semmi bajom, bármit ehetem-ihatom.

Hát persze! Tudjuk, hogy kikre szokták ezt mondani, az utolsó stádiumban lévőkre…

A háziorvosom úgy vélte, a történtek biztosan felzaklattak engem és elküldött egy kedves jó barátjához, aki ideggyógyász.

Augusztus 10.

Voltam az idegszógyásznál. Valóban kedves ember, szelíden beszélt velem, mint egy kisiskolással. Mondta, maradjak ott, nála védett leszek mindentől, nem találnak rám, olyan zubbonyt kapok, mit ott többen is viselnek, így senki sem ismer majd rám. Külön szobát is kaptam, amit kívülről kulcsra zárnak.

De drága ember!!

Szeptember 30.

Gyanús nekem ez az ideggyógyász!