Az 1956-os forradalom hőseire és az erdélyi megtorlások áldozataira emlékeztek csütörtökön a Kolozsvári Magyar Operában, ahol a hetvenedik évforduló alkalmából szervezett erdélyi eseménysorozat központi gáláját tartották. Az idei megemlékezések mottóját Páskándi Gézától kölcsönözték: A szabadság nevében. Beszédet mondott Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, valamint Grezsa Csaba, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Az ünnepségen Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze Örkény István Noteszlapok, 1956 című írásából készült előadást mutatott be.

Kelemen Hunor beszédében arra emlékeztetett, hogy az 1956-os forradalom hírei Erdélybe is eljutottak, és reményt adtak azoknak, akik a kommunista diktatúra körülményei között egy szabadabb élet lehetőségében hittek. A történteket egy kolozsvári egyetemi szobából kiindulva idézte fel: a Bolyai Egyetem magyar tanszékének tanársegédi szobájában reggeltől késő estig szólt a rádió, az oda betérők pedig a magyarországi események híreit hallgatták. Mint fogalmazott, az emberek a budapesti eseményekben nemcsak egy másik ország küzdelmét látták, hanem saját jövőjük lehetőségét is: azt, hogy egyszer Erdélyben is félelem nélkül élhetnek, szabadon beszélhetnek, és beleszólhatnak a közösségüket érintő ügyekbe.

Kelemen Hunor szerint az erdélyi magyarok számára az 1956-os történetek azért is különösen fontosak, mert a forradalom és szabadságharc következményei Romániában sem maradtak el. A hatalom figyelte azokat, akik a magyarországi események iránt érdeklődtek, és azokat is, akik változásokat követeltek. A megtorlások az egyetemi életet, a magyar értelmiséget és számos családot súlyosan érintettek.

A beszédben hangsúlyos helyet kapott Páskándi Géza története. Az idei megemlékezések mottójául választott mondat egykori kolozsvári egyetemistától származik, aki a Bolyai Egyetem diákjainak reformjavaslatában az egész diákság kívánságát látta. Gyökeres egyetemi reformot szorgalmazott, és a szabadság nevében tartotta megvalósíthatónak a változtatásokat.

A kommunista hatalom azonban a reformigényt a rendszer elleni támadásként értelmezte. Páskándit állam és közrend elleni izgatással vádolták meg, majd 1957-ben hat év börtönre ítélték. Kelemen Hunor felidézte azt is, hogy 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetem önállóságát, és egyesítették a román tannyelvű Babeș Egyetemmel. Ezt az 1956-os forradalom egyik erdélyi következményeként értékelte, olyan igazságtalanságként, amelynek jóvátétele szerinte máig nem történt meg.

A megtorlások sokféle formát öltöttek: egyeseket megfigyeltek, másokat elbocsátottak vagy kizártak az egyetemről, sokakra pedig börtön, munkatábor vagy halálos ítélet várt. A korszak egyik legkegyetlenebb példájaként a Szoboszlay-pert említette, amelynek nyomán Szoboszlay Aladár katolikus papot és kilenc társát 1958-ban kivégezték.

Az elnyomás nemcsak az érintettek, hanem családjaik életét is meghatározta. Kelemen Hunor arról beszélt, hogy a letartóztatottak hozzátartozóinak sokszor egyedül kellett helytállniuk, gyerekeket nevelniük, miközben idős szülők aggódtak vagy gyászolták gyermekeiket. Voltak gyerekek, akik éveken át, mások pedig egész életükben nélkülözték édesapjukat vagy édesanyjukat.

A beszédben Dávid Gyula sorsa is megelevenedett. Az irodalomtörténészért 1957. március 12-én, hajnalban mentek a Pata utcai lakására. A házkutatás után elvezették, miközben az ajtóból még hallotta négyéves kislánya kérdését: „Hová viszik édesapát?” A letartóztatási parancs eredetileg huszonnégy órára szólt, végül hét évet töltött fogságban.

A szabadság a közösség iránti felelősséget is jelenti

Kelemen Hunor a múlt felidézése mellett arról is beszélt, mit jelent a szabadság a jelenben. Úgy fogalmazott, hogy ma szabadon tanulhatunk, alkothatunk, gondolkodhatunk, használhatjuk anyanyelvünket, megélhetjük hitünket, és vállalhatjuk, kik vagyunk. Arra is lehetőségünk van, hogy beleszóljunk a közös ügyeinkbe, és a szülőföldünkön tervezzük a jövőnket.

Hangsúlyozta, hogy a szabadságot azonban használni is kell: el kell mondanunk, ha valamivel nem értünk egyet, és ki kell állnunk azokért, akikkel méltatlanul bánnak. Páskándi Géza és Dávid Gyula örökségét szerinte akkor visszük tovább, ha a mindennapi életben is meghallgatjuk azokat, akik kérdeznek, és együtt tudunk dolgozni azokkal is, akik másként gondolkodnak.

Az RMDSZ elnöke olyan erdélyi magyar közösségben hisz, amelyben az emberek a viták és a nézetkülönbségek ellenére is számíthatnak egymásra, a fiatalok bátran kereshetik saját útjukat, az idősebbek pedig érzik, hogy tudásukra és tapasztalatukra szükség van.

Grezsa Csaba: 1956 a szabadság és a szolidaritás jelképe

Grezsa Csaba, Magyarország kolozsvári főkonzulja beszédében 1956-ot a magyar nemzeti identitás meghatározó részének nevezte. Mint mondta, a forradalom a demokrácia és a szabadság iránti vágy elemi erejű kitörése volt, amely a magyar nép egységét és a függetlenség iránti elkötelezettségét is megmutatta.

A főkonzul szerint október 23. nemcsak a magyarok ünnepe, hanem a világ szolidaritásának és a közép-európai szabadságküzdelmeknek is az ünnepe. Kiemelte, hogy a forradalom erkölcsi örökségéhez hozzátartozik a kisebbségekkel, a gyengébbekkel és az elnyomottakkal vállalt szolidaritás.

Grezsa Csaba kiemelte, hogy a magyarok 1956-ban életük kockáztatásával szálltak szembe a szovjet tankokkal és a kommunista diktatúrával. A forradalom jelentőségét abban is látja, hogy a szabadságért folytatott küzdelem alapjai jóval az 1989-es rendszerváltás előtt megszülettek: a közép-európai szabadság egyik előzménye az volt, amit a magyarok 1956-ban megmutattak a világnak.

A főkonzul a forradalom nemzeti összetartozást erősítő szerepét is hangsúlyozta. Mint mondta, 1956 a megosztott és megtizedelt magyarságot ismét egységbe kovácsolta, és a Kárpát-medencében is példát adott a szabadságért folytatott küzdelemre.

Ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy az évforduló emlékezete nem lehet kizárólag a büszkeségé. A megtorlásokban áldozatul esett emberek, a gyászoló családok és az országból menekülni kényszerített százezrek hiánya ma is fájdalmas része a közös emlékezetnek. Mint fogalmazott, 1956 egyszerre jelent büszkeséget és fájdalmat, örömöt és bánatot.

Grezsa Csaba beszéde végén a hősök emlékének ápolását és történeteik továbbadását nevezte közös felelősségnek. Szerinte szükség van példaképekre, mert tiszteletük önmagunk és közösségünk tiszteletére tanít. Arra biztatott, hogy az 1956-osok történeteit a Kárpát-medencében és szerte a világban is ismerjék meg, és ne névtelen alakokként, hanem hús-vér emberekként emlékezzenek rájuk: fiúkként, lányokként, testvérekként, barátokként és szerelmekként.