Cora Tanetti egy teljesen átlagos fiatal családanya valahol New York állam felső fertályában, az átlagosnál azonban merengőbb szemekkel. Amikor férjével és kisfiával leruccannak a közeli tóra pancsolni, egyértelmű öngyilkossági szándékkal Cora beúszik a közepébe, de végül meggondolja magát, és kijön a partra. Nem messze tőlük négy fiatal szórakozik, zenét hallgatnak, illetve egy bizonyos dalt, s az egyik fiú kissé rámenősebben viszonyul az egyik lányhoz. Corán részben a daltól, részben a rámenősségtől furcsa késztetés vesz erőt, felpattan, s a kezében levő apró késsel többszörösen nyakon szúrja a rámenőst, aki ott helyben meghal. A gyilkosságot mindenki látta, Cora bűnösnek vallja magát, az áldozatot nem ismeri, s a rendőrség számára is egyértelmű a tett és az elkövető. Ambrose nyomozót viszont nem hagyja nyugodni az indíték tökéletes hiánya. Mi a fene késztet mégis egy látszólag boldog fiatalasszonyt arra, hogy ily céltudatosan és nyilvánosan kinyírjon egy számára ismeretlen pasast?

Újabb és még ennél is titokzatosabb kérdések merülnek fel és igencsak megdöbbentő válaszok születnek a USA Network tévécsatorna The Sinner című nyolcrészes minisorozatában, amelynek főszerepeit Jessica Biel (Cora Tanetti) és Bill Pullmann (Harry Ambrose nyomozó) alakítják, alkotója pedig az alig ismert Derek Simonds (Szólíts a neveden, 2017). Az első három epizód rendezője Antonio Campos (Christine, 2016), a negyediké Brad Anderson (A gépész, 2004), és akik ismerik őket máris tudják, hogy ilyen tehetségekkel a kormányrúdnál a The Sinner is a nyomasztó látványvilág s a emberi psziché iszonyat szép és iszonyat mély társításának élménye lesz. Valóban az. A cselekmény három szinten csorog, melyből egy a jelenben mutatja Cora fogdabeli sorsát, férje magánakcióit és a nyomozás menetét, kettő viszont a múltban tárja fel Cora élményeit. A távolabbi múltban Cora családi körülményeiről kapunk egy szívszorítóan lehangoló képet, állandóan beteg húga és szörnyen vallásos édesanyja jóvoltából gyerekkora egyfajta börtön, amelyben az abszurdan bigott neveltetés teljesen kifacsarodott értékkészlettel ruházta fel a kislányt, empatikus, de naív és önmarcangoló jellemmel nőtt fel.

A közelebbi múlt eseményeihez, Corának a gyilkossághoz vezető titkához viszont rém nehéz hozzáférkőznie Ambrose nyomozónak, a nézőnek és Corának egyaránt. Cora ugyanis nem emlékszik, vagy amire emlékszik, azok is teljesen megtévesztő, részleges és korántsem részletes emlékképek, bevillanások, őrjítő érzések és csatakosan rémálomképszerű látványok és hangok, egy totális emlékezeti káosz. Ezt a káoszt a rendezők, a látványtervért felelősek és az operatőrök egyszerre ijesztő, egyszerre titokzatos és egyszerre izgalmas víziókon keresztül közvetítik, amelyekben a zene, a kép, a kamera mozgása, a szereplők interakciója és a használt maszkok együttes élménye mögött sejthető titok amerikai sorozatban ritkán tapasztalt kegyeleti ingerrel, a borzalommal vegyes áhitat benyomásával töltenek el. Ahogyan mind is mind mélyebbre csusszanunk Cora emlék-nyúlüregébe, egyre inkább sűrűsödik a talány, egyre súlyosabbak és nyomasztóbbak a sejtéseink, egyre erősebben markoljuk a karfát.

Közben Cora és a húga felnőnek, a természeti környezetet kitűnően ismerő Ambrose nyomozó (Bill Pullmann rég volt ennyire jó) egyre betegebb szado-mazo kapcsolatot ápol, ő is traumatizált tehát, de a nyomozás során felszínre került újabb részletek korántsem mutatják a teljes képet. Amikor a hetedik epizód elindul, már tudjuk, hogy ez lesz az, most minden kiderül, és valóban, ahogyan haladunk egyre beljebb, a feszültség egyre elviselhetetlenebb lesz, már ülni sem lehet tőle. A nyolcadik, befejező részben egy-két jelenet nem kap elég időt, de ez nem csökkenti az élményt. Az alkotók érdeme, hogy az eddig vezető úton nem tettek kitérőket, nem szórták meg az elbeszélést szanaszét szaladó mellékszálakkal, gazdaságosan, célravezetően, apró gesztusokból, szemvillanásokból, lényeges mozzanatokból az összes főhős karakterét megfelelő mértékben kidolgozták ahhoz, hogy a két befejező epizód akkorát üssön, amekkorát csak az előzményektől vártunk. Együttérzés, gyász és megkönnyebbülés egyszerre önt el.

A sorozat alapjául szolgáló regényt a német Petra Hammesfahr írta, számos népszerű krimi szerzője. A Die Sünderint 1999-ben írta, angol fordítása 2007-ben jelent meg. Egyes olvasók szerint a pszichológiai regény fogalmát teljes mértékben kimeríti, végig izgalmas, letehetetlen. Hasonlóan a sorozat is, szinte fáj kikapcsolni, annyira beránt és elbűvöl. Tudom ajánlani szilveszter éjszakai bindzsnek, ha nincs jobb terv.