A kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékház talán fennállása óta nem fogadott be annyi embert, mint csütörtök este, amikor Lukács Csaba, a világjáró diktatúra-specialista tartott előadást. A parajdi születésű, jelenleg a Magyar Nemzetnek dolgozó újságíró a Nyitott szemmel előadás-sorozat januári meghívottjaként, Laczkó Vass Róbert házigazda meghívására érkezett Kolozsvárra.

Az óriási érdeklődés nyilván visszavezethető arra, hogy mindenki tud Lukács Csabáról valamit: ki azt, hogy ő tartja a kapcsolatot a Bolíviában bebörtönzött Tóásó Előddel, ki azt, hogy csaknem minden háború- és katasztrófasújtotta országban ott van, ki a csepeli gyilkosságok után hallott róla, és persze sokan tudják, hogy állítólag ő hozta be Romániába Nyírő József hamvait. Mindenki emlékszik, hogy akkor (a tavalyi csíksomlyói búcsú idején) hatalmas hírverés volt az esetről, Lukács rendőri zaklatásáról. Most viszont, ahogy elkezd útjairól mesélni, az egész Nyirő-újratemetés körüli huzavona nevetséges fülemüle-perpatvarnak tűnik ahhoz képest, hogy más kontinensek valódi diktatúráiban, háborúkban mit látott, miken ment keresztül.

„Diktatúrákat gyűjtök" – vallja az újságíró, aki a Magyar Bapbtista Szeretetszolgálat munkatársaként is dolgozik, sokszor ebben a minőségében könnyebb eljutnia bizonyos országokba, válságövezetekbe, mint újságíróként. Most bemutatott kötete, a Diktátorok könyve bolíviai, burmai, észak-koreai, kubai útjait dokumentálja, de ír Ceauşescu Romániájáról is, amelybe beleszületett és amelyben felnőtt.

Csepeli gyilkosság: a földiek bizalma

Csepelen két évvel ezelőtt négy, élve eltemetett ember holttestét találta meg a rendőrség. Az egyetlen túlélő egy erdélyi, szovátai születésű férfi volt, akinek sikerült kiásnia magát és értesítette a rendőrséget. Ez a fiatalember Lukács Csabát hívta fel, hogy védelmet kérjen maga és az édesanyja számára, amelyet meg is kaptak a Baptista Szeretetszolgálat egy védett házában.

„Ezeket a házakat, amelyeknek a helye titkos, általában prostituáltak védelmére használjuk, akik megszöknek a stricijüktől. Itt rejtettük el több mint egy évig ezt a fiatalembert, mert a bűnbandának nem volt minden tagja letartóztatva. A fiatalembert pszichológushoz kellett vinni, mert rémálmai voltak, nem tudott betakarózni, a kényszerképzet miatt, hogy ha behunyja a szemét, elföldelik. Ennek ellenére az eset másnapján már be akart menni dolgozni" – emlékezett vissza az újságíró. A végzet hátborzongató játéka, hogy ez a fiatalember ugyanabból a tömbházból származik, mint Tóásó Előd és Magyarosi Árpád.

„Ungaro" terrorista Bolíviában

2009. április 16 -án hajnalban a bolíviai Santa Cruz város Las Americas szállodájában egy helyi kommandós csoport végzett a bolíviai - magyar - horvát állampolgárságú Rózsa Flores Eduárdóval, a román állampolgár Magyarosi Árpáddal és az ír Martin Dwyerrel. A csoport egyetlen tagja élte túl a beléjük eresztett sortüzet: Tóásó Előd programozó, aki a jobb élet reményében ment a trópusi országba, és most már terrorizmus vádjával negyedik éve a világ egyik leghírhedtebb bolíviai börtönében ül, anélkül, hogy bizonyíték lenne ellene.

A hosszú és szerteágazó történetről sokan és sokat írtak, dokumentumfilmek készültek és készülnek róla. Azonban Lukács Csaba az, aki rendszeresen meg is látogatja bolíviai cellájában Tósáó Elődöt, saját életét kockáztatva lelkileg és anyagilag is támogatja, felhasználva a bolíviai szegénység és korrupció valamennyi felkínálkozó eszközét.

„Első látogatásomkor órákon át álltam a börtön bejárata előtt egy óriási tortával, azzal az ürüggyel, hogy aniversario national van Magyarországon, s Tóásó Elődnek viszem a tortát. Végül, sok óra elteltével és némi Marlboro cigaretták osztogatása révén beengedtek úgy, hogy előtte egy csavarhúzóval összeszurkálták a tortát" – mesélte Lukács Csaba, aki egy Boci csokiba becsempészett okostelefonnal még fényképeket is készített Előd cellájáról és magáról a fogolyról. Az újságíró egyébként úgy látja: a bolíviai kormány, Evo Morales elnökkel az élén kampánycélokra és önmaga fényezésére használja az „ungaro" terroristák rémtörténetét.

„Az üzenet az, hogy én olyan nagyhatalmú és tekintélyes elnök vagyok, hogy külföldi, európai terroristacsapatot küldenek a meggyilkolásomra" – fogalmazott Lukács Csaba, akinek a könyvében részletesen lehet olvasni a bolíviai fegyház hajmeresztő realitásairól, a mindenre képes drogfüggő rabokról, és megérteni, amit eddig is sejthettünk: hogy Tóásó Előd nap mint nap életveszélyben van.

Észak-Korea, a létező világok legrosszabbika

Ha van számunkra, európai demokráciában élő polgárok számára elképzelhetetlen kultúra, az minden valószínűség szerint az észak-koreai. Lukács Csaba előadása számos csodálkozó felkiáltást, elképedt, hitetlenkedő közbeszúrást váltott ki a kolozsvári hallgatóságból, de tapintható volt, hogy az észak-koreai beszámoló még annál is megdöbbentőbb, mint hogy a burmai kormány jósnőtől teszi függővé az államügyeket befolyásoló döntéseket.
Lukács Csaba kétszer tudott bejutni a világ legelzártabb országába, természetesen titkolva újságírói mivoltát, a Baptista Szeretetszolgálat önkénteseként: 2001-ben és 2010-ben.

„Phenjan, 2001 decembere. Az ENSZ adatai szerint 2002-ben Észak-Koreának egymillió tonna élelmiszersegélyre van szüksége ahhoz, hogy elkerülje a lakosság döntő többségét érintő éhínséget. A világtól hermetikusan elzárt országban az utóbbi négy évben több mint kétszázhúszezren haltak éhen" – írja a könyvében az újságíró. Az elmesélt személyes élmények ennél is hátborzongatóbbak: pénz nincs a lakosság kezében, mert a volt diktátor egy rendelete szerint a lakosság „felajánlotta" fizetését szeretett vezetőjének. A lakosság csak jegyeket kap, „bonokat", amiket Románia népe jól ismer az átkosból. Csakhogy Észak-Koreában a gumicsizmát és a ruhát is jegyre adják.

A napi élelmiszer-fejadag 30 deka rizs. Ha az ember szerencsés, és éppen azon kevés humanitárius segélyszervezetek egyikének tagja, amelyeket beengednek az országba, akkor se tehet majdnem semmit: a helyi lakossággal egyáltalán nem szabad érintkezni. A szállodaszoba be van mikrofonozva, a mobiltelefonodat elveszik, mindenhova fegyveresek kísérnek, sőt, ők mondják meg, hogy hova látogathatsz el (a szeretett vezér szobrához például kötelező, és azt is árgus szemmel figyelik, hányszor hajolsz meg előtte). Internet nincs, mobilhálózat nincs, szabad kijárás nincs, egy észak-koreai lakosnak legalább kilenc helyről kell engedély beszereznie, ha más településre szeretne utazni, az édesanyját meglátogatni például.

„A legborzasztóbb az, hogy ott nincs, ami nálunk megvolt: az összekacsintás a hatalom háta mögött. Nincs olyan, hogy én kiviszek valamit a gyárból, és afölött az őr, aki ugyanúgy utálja a rendszert, szemet huny. A kommunizmust az ázsiai fanatizmus emelte tökélyre" – mondta Lukács Csaba, aki szerint őszinték voltak a Kim Dzsong II temetésén hullatott könnyek és zokogások, amelyek bejárták a világsajtót, hisz az észak-koreai nép generációk óta nemcsak diktatúrában, hanem teljes elzártságban él a világtól, abban a meggyőződésben, hogy mindenkori szeretett vezetőjük sérthetetlen, jóságos és megvédi őket az imperialistáktól.

„Az a kevés észak-koreai, aki Kínán keresztül eljutott Dél-Koreába, pszichológushoz jár, és visszavágyódik a diktatúrába. Annyi ideig nem kellett semmiről sem dönteniük, még arról sem, hogy reggel cipőt húzzanak-e vagy gumicsizmát, mert azt is bemondják a rádióban, hogy el vannak veszve egy szabad országban. Irtózatos teherként nehezedik rájuk, hogy naponta több száz döntést kell önállóan meghozniuk" – mesélte a döbbenetes tapasztalatot a világjáró.

Konklúzió helyett

"Azért járok ezekbe az országokba, mert nagyon jólesik hazajönni – mondta végszóként az utazó újságíró. – Amiket láttam Kubában, Észak-Koreában, Bolíviában vagy Afganisztánban, miután feküdtem a földön, tarkóra szorított kézzel a háborús Boszniában úgy, hogy a részeg katonák fej-vagy-írással döntötték el, agyonlőjenek-e vagy sem – nos, ezek után az itthoni problémák apróságoknak tűnnek. Az állandó panaszkodásra, arra, hogy egyik vagy másik párt jött ki győztesként a választásokon, én csak megvonom a vállam: na és? Azok az élmények, amelyeket utazásaim során megtapasztalok, helyreteszik bennem a világot."