Egy animációs filmben is van szereplőválogatás és színészvezetés – Bucsi Réka legalábbis így készíti díjnyertes alkotásait. A Symphony no. 42 és a Love című rövidfilmek rendezőjével a munkafolyamatról, gyártásról, forgalmazásról beszélgettünk.

​Stílusodra a szkeccsszerű, szürreális jelenetek jellemzőek. Miért választottad ezt a formát?

Szerintem ez szubjektív, hogy mi az, ami jobban értelmezhetőnek mondható és mi az, ami kevésbé. Közönségfüggő és emberfüggő, hogy kinek mi az a szint, ami már kicsit zavarosabb vagy kevésbé dekódolható. Én nem szeretem azt, amikor egy filmben meg van nekem adva, hogy így kell érezzek vagy ezt kell gondolnom. Közelebb áll hozzám, ha szabadabban tudom kezelni a dolgot és szerintem a rövidfilm olyan formátum, ahol pont ez a fajta kísérletezés izgalmas. Ebben a két filmben, amit csináltam szerintem nem egy vagy két karakteren keresztül tudom bemutatni, amit szeretnék, ez a forma jobban kifejezi az általános képet. Egyébként a Love-ban van ív és történet: egy bolygó eljut A-ból B-be, ez az alapsztori és innen ágaznak szét a részletek.

Miből indulsz ki a projekteidben?

A Simphonynál írásból indultam ki, aztán Petit (Lukács Péter Benjámin hangmérnök, szerk. megj.) nagyon hamar bevontam és akkor együtt építettük a filmet, így a hang nagyon erős része volt a projektnek. Szerettem volna hangból kiindulni, de aztán ez annyira nem működött, nyilván be kellett hozzam a képet a képbe. De érdekelt az, hogy hangokkal mit lehet kifejezni, amit képpel nem. A Love-nál a témából indultam ki, hosszú folyamat volt, állandó rajzolás és keresgélés. Ilyenkor kialakul egy tér, ahol vannak szabályok, hogy mit lehet csinálni, mit nem. Szép lassan kialakul egy konkrét világ, amin belül lehet mozogni. Ez a bolygó nem a Föld, de ugyanúgy hatnak dolgok, például van egy fajta gravitáció, meg kell határozni, hogy ilyen a fény, ilyenek a hegyek, így reagál a víz, ezt mind ki kell találni, mert az animációban nincs semmi ott alapból. Neked kell megteremteni azt, hogy hogy tudnak ezek a lények mozogni. Ettől függ, hogy valami mikor vicces vagy mikor szomorú. Ez gyakorlatilag színészvezetés, csak éppen nincs színész, te vagy a színész.​A Simphony no. 42 egyik legemlékezetesebb jelenete az, amikor a macska körüldorombolja a lányt és megnő. A Love-ban is vannak macskák (párducok), van ennek valami jelentősége?

Macskakedvelő vagyok, kiskoromban is mondogattam, hogy a fekete párduc a kedvenc állatom, de ez ennél nem több. Az iskolában úgy tanítják a karakterválasztást, hogy van egy történet, abban van egy karaktered és az ő attribútumaihoz képest kell felépíteni azt, ahogy kinéz. Viszont én szeretem ezt nem így csinálni, hanem úgy, hogy rajzolok egy csomóféle valamit, és akkor valamelyik megtetszik. Ez olyan, mint egy casting. Ha látok lehetőséget a karakter mozgásában, formájában vagy a hangjában, akkor aköré elkezdhet épülni valami. Már egy rajz alapján is van személyisége a karakternek, nem nekem kell felépíteni. Ezek a párducok is így alakultak: egyre inkább láttam, hogy hogy tudnának mozogni, kialakították maguknak a világot.

A Love nemzetközi koprodukcióban készült, magyar részről Osváth Gábor, francia részről Marc Bodin-Joyeux volt a film producere. Mennyire szólnak bele a producerek egy animációs film esetében a munkafolyamatba?

Változó, nekem nagy szerencsém volt, mert nem szóltak bele, Osváth Gábor egyáltalán nem, neki ez volt az első animációs vállalkozása, úgyhogy ő inkább megfigyelte az elején, hogy hogy működik egy animációs film legyártása, mert ez másfajta tervet igényel, mint egy játékfilm. De a francia fél sem szólt bele, úgyhogy ez egy nagyon szuper helyzet volt. Nekem nyilván meg kellett őket győznöm arról, hogy csináljuk meg ezt a filmet, hogy érdemes ebbe energiát fektetni, főleg, hogy ebből senkinek nem lesz pénze, ez nem egy olyan dolog, hogy ezzel most mindenki halálra keresi magát. Ez egy szerelem-projekt, szó szerint. Felelősség, hogy rámhagyatkoznak és ha én ebben a helyzetben nem teljesítek, nem csinálok egy olyan dolgot, amire én is büszke tudok lenni, akkor az nagyon rossz érzés tud lenni.Mi a sikered fokmérője?

A fesztiválsikerek mindenképpen, a közönség reakciója is ebben mérhető leginkább. A rövidfilmes világban ez a mérvadó, a fesztiválokat nem lehet megkerülni. Más út az internet lenne, viszont az egy nagyon rövid életű dolog és egyáltalán nem lehet összemérni azzal, hogy egy fesztiválon mekkora figyelmet kap egy alkotó vagy egy film, mennyi embert ismersz meg egy filmen keresztül. A fesztiválok nagyon nagy támogatást jelentenek egy filmes számára. Nekem egyértelműen a Berlinálé a legfontosabb fesztivál, mindig azt céloztuk meg premiernek, és az, hogy ott lehettem kétszer is, nagyon nagy elismerés. Nagyon szeretem azt, ahogy ők reagálnak filmekre, ahogy bánnak a filmekkel, ahogy megy ott a tehetséggondozás: animációs filmek, dokumentumfilmek, játékfilmek egy csapatban vannak, nincsenek kategóriákra bontva. Azzal sincs bajom, ha vannak kategóriák, csak ez egy jó dolog, hogy egy szinten van kezelve az összes filmes.

A Symphony no. 42-őt a Frank című film előtt vetítették a magyarországi mozik. A Love is hamarosan mozikba kerül a Vörös Teknőshöz kapcsolva. Felkerül majd az internetre is, ahogy az előző filmed?

Egy adott ponton felkerül majd a netre, de moziban mégiscsak más. Nem is értem, hogy miért nem bevett dolog, hogy bizonyos filmekhez egy-egy rövidfilmet csatoljanak, mert szerintem a közönség is abszolút nyitott lenne rá, annyira ritkán lehet látni ezeket a rövidfilmeket… Nem tudom, hogy miért lenne alap, hogy egy alkotó azonnal feltöltse a netre a filmjét, bár az internet korában van egy ilyen elvárás. Ha egy évig dolgozom valamin, akkor egyszerűen csak adjam ki a kezemből? Ez ugyanúgy egy film, ugyanúgy rengeteg meló van benne, mint egy nagyjátékfilmben. Azzal, hogy egészestés filmhez csatolják, nem keresünk pénzt, kizárólag azért lesz ott, hogy legyen nagyobb közönsége.

Alkalmazott animációval is foglalkozol. Milyen szempontok szerint fogadsz el felkéréseket?

Ha azért keresnek meg, mert olyan dolgot szeretnének, ami az én profilomba beleillik és szabadságot ad, akkor szívesen vállalom. De, őszintén szólva, banknak nem csinálnék reklámot, eddig fesztiváloknak gyártottam szignálfilmeket, ezek alapvetően szabad, de egyben alkalmazott munkák. Ezek a projektek kisebbek, tehát nem egy évig dolgozom rajtuk, hanem egy-vagy két hónapig és akkor azzal nyerek valamennyi időt és tudok a saját projektemmel foglalkozni. Szerencsére van egy csomó olyan projekt, ami alkalmazott munka, tehát fizetnek érte és meg van adva egy téma, de az nagyon tág, csomó teret adnak egy rendezőnek.