Potozky László: „Most már megvan a saját gittem, amit kedvemre rághatok”

Napi tornaóra helyett inkább a kortárs irodalommal és írókkal szervezett rendszeres találkozókat kellene bevezetni az iskolába – véli a friss Békés Pál-díjas Potozky László. A fiatal, csíkszeredai származású írót, aki szabadúszóként talált a „saját kezére” az Éles című, Magvető Kiadónál megjelent regényében, az írói receptjéről és életteréről kérdeztük.

Március végén Potozky László kapta meg a 2010-ben elhunyt, neves író emlékére alapított Békés Pál-díjat. A díjat a Békés Pál Civil Társaság szakmai kuratóriuma (Závada Pál, a kuratórium elnöke, Merényi Ágnes szerkesztő és Reményi József Tamás író, irodalomtörténész) ítéli oda. A százezer forintos jutalmat olyan szerző kaphatja, aki a megelőző időszakban különösen értékes prózai művel hívta fel magára a figyelmet. Az első Békés Pál-díjat Tompa Andrea kapta 2013-ban, őt Csabai László és Kiss Tibor Noé követte.

Éles című, a Magvető Kiadónál Könyvhétre megjelent regényéért kapta meg a Békés Pál-díjat. Mit jelent ez a díj az ön számára? Mit hozott az elismerés?

Mióta Závada Pál felhívott a hírrel, van bennem valami konstans, boldog lebegés, talán ez a legfontosabb díj, amit kaptam. Nagyon értékes számomra két okból kifolyólag: az eddigi díjazottak névsora és a kuratórium összetétele miatt. Nem számítottam rá, hogy idén én kapom ezt a szép emlékérmet. A díj jelentése számomra szintén kettős: egyrészt pozitív visszajelzésként és biztatásként értékelem, másrészt viszont jár vele némi szorongás, ami leginkább motiváló, mert ennek a bizalomnak meg kell felelni. Amúgy ez az első magyarországi, nem pályázat útján elnyert díjam.

Honnan merített a regényhez, honnan merített a főhőshöz, történethez?

Több forrásból: olvasmányélmények, kósza ötletek, élettapasztalatok, egyetemista évek, frusztrációk, elmúlt vagy vágyott szerelmek, félelmek, kortárs mindennapok, média, stb. És persze, mint minden alkotó, én is benne vagyok abban, amit létrehoztam, például a világlátásom egy-két szegmensét akaratlanul is belegyúrtam az elbeszélőbe.

Reményi József Tamás kurátor a díjhoz írt laudációjában megállapítja: „az Élesben ez már a Potozky saját keze”. Hogyan érzi magát ettől a megállapítástól?

Az az igazság, hogy miután befejeztem az Élest, nagyon szerettem volna ezt hallani, mert valami ilyesmit éreztem én is, csak hát az ember sosem lehet biztos önmagában. Mondták ezt még mások is, én meg örülök, hogy van végre egy hangszerűség, ami tényleg az enyém, most már tudom, hogyan akarok megszólalni a papíron. Azt persze nem állítom, hogy az Éles stílusa végleges és tökéletes lenne: ahogy magamat ismerem, folyton bizonytalankodni fogok, de most már legalább megvan a saját gittem, amit kedvemre rághatok. 

Mi a receptje: mennyi óra munka van ebben a regényben, milyen technikával?

Ha jól tudom, Szilágyi Istvántól származik a mondás, hogy a prózaíráshoz segg kell. Így, súlyosan, becsületesen, hogy segg, semmi fenekelés. Valahogy így vagyok én is ezzel. Az Élest kábé másfél év alatt fejeztem be kisebb-nagyobb megszakításokkal, a nulladik változatot végigírni viszonylag könnyű volt, kábé négy hónap. A munka oroszlánrésze a szerkesztés volt, egységesíteni a szöveg nyelvezetét, lefaragni a fölösleget, ellenőrizni a történet dinamikáját, kiiktatni a karakter-következetlenségeket. Fogalmam sincs, hány órám van ebben a regényben, de biztosan jó sok. Amúgy nincsen különösebb technikám az íráshoz, egyszerűen csak próbálok rendszeres és türelmes lenni, és csinálni.

Dosztojevszkij műveihez hasonlították az Éles stílusát komorsága miatt. Kit tart mesterének?

Fura dolog ez a mester-kérdés. Bodor Ádám, Ernest Hemingway, Tar Sándor, Mario Vargas Llosa, Julio Cortázar, Bartis Attila, Jack Kerouac, Hajnóczy Péter szövegei nélkül nemigen tudnám elképzelni, hogy bármit is írjak, tőlük tanultam meg, hogy számomra mi az irodalom. Régebben volt, hogy szándékosan utánoztam a stílusukat, nem tudatos tanulási megfontolással, sokkal inkább azért, mert annyira jónak találtam, hogy zöldfülűként voltam annyira naiv, hogy azt mondjam, ez kell nekem, ez lesz az enyém is. Ezek a hatások aztán idővel egymásba simultak valami váz körül, amit akár nevezhetünk az általam hozzáadott én-résznek is, és így többé-kevésbé kialakult valami, amit az Élesre és a rám jellemző stílusnak mondhatnak.

 „Az Éles olyan, mintha Bartis Attila megírná a Született gyilkosok előtörténetét, amiből kiderül, hogy egy párkapcsolat működése a terror legháziasítottabb formája.” (Könyvblog.hu) 

Azt mondja egyik interjúban, hogy 80-20%-ban kedvelik az olvasók a regényt. Hogyan jött ki ez a mérés?

Van egy olvasói visszajelzésekkel foglalkozó honlap, moly.hu a címe, itt szoktam böngészgetni az értékeléseket, ezek alapján mondtam ezt a nagyon hozzávetőleges arányt. Szerintem hatalmas szolgálatot tesz az íróknak ez az oldal, mert őszinte és sokféle visszajelzést nyújt a munkájukról, méghozzá egyenesen azoktól, akiknek írnak. De ami még ennél is fontosabb: platform az irodalomkedvelőknek, nagyon komoly viták folynak itt bizonyos művek, szerzők kapcsán.

Csíkszeredaiként ismerjük – Budapesten él egy ideje. Mi késztette távozásra?

Pest az otthonom, én ide jövök haza, kivéve, amikor Csíkszeredába tartok a szüleimhez, mert akkor meg oda megyek haza. Már a kiköltözésem előtt évekkel, még amikor Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen laktam, volt bennem egy elvágyódás, nem éreztem, hogy Erdélyben lenne a helyem, az élet máshol van, folyton ez járt a fejemben. Muszáj volt magam mögött hagynom azt a közeget, ennek szakmai és személyes okai is voltak, de a lényeg az, hogy tényleg szeretem Budapestet, olyannyira, hogy még mindig rá tudok csodálkozni a szépségére-csúnyaságára, és szerintem sose fogom megunni az utcáit, a körutakat, a panelrengetegeket.

A díj nyomán készült televíziós föllépésekből feltűnt, nemigen „erdélyi író”-zzák önt, inkább a „még nincs 30 éves”-ezik. Hogy van ezzel?

Ennek, őszintén megvallom, örülök, mert nem rajongok a különféle bélyegekért, és szerintem eléggé visszás, amikor egy írót vagy bármilyen más alkotót a születési helye, az etnikuma szerint kategorizálnak. Ezzel mintha kompenzálni akarnának valamiért, pedig a szellemi termék a lényeg, kit érdekel ebből a szempontból, kinek hol vágták el a köldökzsinórját? A külvilágnak az a fontos és érdekes, hogy az illető épp mivel foglalkozik, könyvet ír, filmet rendez, fotóz, ahhoz pedig, hogy a tevékenységét és munkáit értékelni tudjuk, abszolút nem kell a neve mellé odabiggyeszteni, hogy salgótarjáni vagy épp vajdasági. Én a magam részéről elmondhatom, hogy egyszerűen író vagyok, nem kell még hozzá az erdélyi jelző is. Az már más tál tészta, hogy Erdélyben születtem magyar etnikumú román állampolgárként, és ott is nőttem fel, de ennek a ténynek, azt hiszem, az írói mivoltomhoz, vagy ahhoz, hogy mit írok, nincs köze.

Hogyan zajlik egy napja – benne hol van idő az írásnak? Például van penzum?

Ha kapok külsős szerkesztést valamelyik kiadótól, akkor azt csinálom gőzerővel, de ez ritkább. Általában felkelek és leülök a laptop elé, dolgozok egész délelőtt és délután, ha tehetem. Jelenleg az új regényem kutatási, jegyzetelési fázisában vagyok. Az Éles alatt napi ötszáz szavas penzumokkal dolgoztam, de volt, hogy kevesebbet vagy többet írtam. Az új regényemnél még nem tudom, hogy lesz, de a sztori, a karakterek, a motívumok, a különböző mellékszálak, finomságok stb. már annyira megvannak fejben, hogy csak papírra kell tenni őket.

Mit lát személyes kihívásnak 2016-ban?

Befejezni az új regényt, legalábbis a nulladik változatot.

Csatolok egy talált képet. Elmesélne egy történetet róla?

A kép a szegedi Deák Ferenc Gimnáziumban készült egy rendhagyó irodalomórán. Erdélyi Eszter tanárnő hívott meg, aki egy rendkívül lelkiismeretes és felkészült pedagógus, nagyon szépen és okosan beviszi a kortárs magyar irodalmat a tananyagba, ha csak ilyen magyartanárok lennének az országban, szinte minden gyerek bölcsésznek menne. Az Éles című regény kapcsán találkoztam azokkal a diákokkal, akik emelt szintű érettségit tesznek magyarból, két órán keresztül kérdezgettek, volt egy fiú, aki legalább tíz kérdést feltett, tényleg mindent tudtak a könyvről, nagyon élveztem. A fotó ezután a beszélgetés után készült. Ilyen jellegű programok, projektek kellenének az iskolákba, nem napi szintű testnevelés.

Békés Pál író volt a Nagy Könyv vetélkedő kitalálója, televíziós show-t generált, interaktív műsort olvasmányélmények vetélkedőjéből. Szükség lenne-e ön szerint még ilyenre?

A Nagy Könyv hatalmas ötlet volt, és szerintem ha most találnák csak ki, ugyanekkorát szólna. Jó projektje volt ez Békés Pálnak, megmutatta, hogy kortárs eszközökkel mégiscsak közelebb lehet hozni az avíttnak mondott szépirodalmat az emberekhez, csak meg kell találni a megfelelő csatornát. Ilyen jellegű kezdeményezésekre és az ezeket kitaláló személyiségekre égetően nagy szükség volna.

Az Éles fülszövege:

„Fiatal férfiről talán még soha nem írták le így a lebomlás stációit. Olyan, egyetemi fedőéletet élő fiú belülről elmesélt története ez, aki csak saját fájdalmába képes kapaszkodni, tigriscsíkjaiba, amiket a combjára karcol körömollóval. Mellette ott egy szintén egyetemista lány, aki jó ideig prostitúcióból élt. Egy egész nemzedék karmolja itt önmagát.

Potozky László erős jelenléttel szólal meg ebben az éles, kétségbeejtő világban, melyhez sem szellemileg, sem érzelmileg nem lehet kapcsolódni, a tompultság az egyetlen viszony. Csak fizikai fájdalom van, aztán már az sem. A kábulat meg a Facebook villogó üressége az egyetlen kapaszkodó, míg végül a kemény férfivilág szereplői felfalják saját férfiasságukat, és fáradtan kanalazzák a herepörköltet a kocsmák félhomályában.” (Tompa Andrea)

 

Kimaradt?