Francia vendégrendező vezeti azokat az alkotókat a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, akik improvizációk, egyéni és közös munkák révén a társulat repertoárjában ritka műfajú produkciót hoztak létre: mozgásszínházi előadást, ráadásul különböző Rekviem-részletekre.

Dominique Serrand neve a Lüszisztraté című antik dráma legutóbbi, 2010-es bemutatása óta csenghet ismerősen a kolozsvári nézők számára. A francia rendező már akkor bebizonyította, hogy szereti maximálisan kihasználni a színészek fizikai és zenei adottságait, ugyanakkor a tér kínálta lehetőségeket is. A Pour Toujours előadásnak ő maga nemcsak rendezője, hanem díszlettervezője is.

A rendező és a két rendezőasszisztens (maguk is a produkció szereplői) szerdán ismertettek részleteket a készülő előadásról, amelynek e hó 23-án lesz a bemutatója.

Elmondták: nagy kihívás volt szöveg, valamint előre elgondolt forgatókönyv nélkül nekifogni a munkának. Eleinte külön-külön dolgoztak, improvizáltak, aztán a jeleneteket összehangolták, próbálták elkapni egymás frekvenciáját.

„Olyan előadást szerettem volna létrehozni, amely az elmúlt létezőket ünnepli, ebben a különböző rekviemek jelentettek számomra inspirációt” – mondta el a rendező az előadás kapcsán tartott sajtótájékoztatón. „Kihívás volt számomra mindenféle külső támpont és forma nélkül, csupán a színészek improvizációira, valamint érzésekre, benyomásokra támaszkodva dolgozni” – tette hozzá. Az előadást meglátása szerint töredékek alkotják: „ahogy a hullám egyetlen töredéke segít megérteni a teljes hullámot, úgy közvetítik ezek a részletek is az egészet”, mondta el a rendező.

„Végtelennek tűnő idők óta, korai gyermekkoromtól fogva, az én agnosztikus, ennek ellenére spirituális hallásomat mindig felzaklatja a Rekviemek hatalmasan lenyűgöző zenéje. Ez a halotti mise, amely a holtakat végső megnyugvásuk felé kíséri, a legnagyobb zeneszerzőket ihlette e rendkívüli, kísértetiesen szép kompozíciók megalkotására, melyeket máig hallgathatunk.

Lenyűgöz az, ami e művészeket legkiemelkedőbb alkotásaik létrehozására késztette. Az elmúlt lét ünneplésének e végső gesztusát a halál, az elmúlás és a veszteségek inspirálhatták.

Így adódott, hogy néhány hónappal ezelőtt, amikor tanúja lehettem a zűrzavaros útnak, amelyen világunk éppen elindult, úgy éreztem, itt az alkalom egy olyan előadás megalkotására, amely a veszteségről, az örökre elmúltakról szól.

Ezzel egyidejűleg azt is érzem, hogy a rejtett vagy eltűnt dolgok ellenállhatatlan vágyat támasztanak arra, hogy mindig keressük őket. Az ember megszületik, szerelmes lesz, meghal. De hogyan éli végig mindezt? Miként ünnepli az ismert és az ismeretlen dolgokat egyetlen ölelésben?

A rekviemek ezt keltik életre bennem: mindannak a megünneplését, ami elmúlt, és mindannak, ami marad.

Ebből kiindulva – Fauré, Bach, Mozart, Górecki és sok más kiváló szerző nagyszerű zenéjére – egy megható és erőteljes, olykor egyenesen mulatságos színpadi táncot hozunk létre, egy ódát, amely az élethez és az elveszített dolgainkhoz szól.” (Dominique Serrand vallomása az előadásról)