Koncerttel és ráadással ünnepelte a Kolozsvári Magyar Opera egyik legtermékenyebb és legsokoldalúbb művészét, Selmeczi Györgyöt 25 éves jubileuma alkalmából. A koncertet a társulat adta a művésznek és a közönségnek, míg a szünet után a „ráadás” magának az ünnepeltnek a produkciója volt: saját zongorakíséretével mesélt életútjáról, amely már néhány hónapos korában a sétatéri színházban kezdődött.

A koncert és a ráadás című, ünnepi hangversenyen a Kolozsvári Magyar Opera zenekara, kórusa, szólistái és az ünnepelthez közel álló vendégművészek adtak elő részleteket kortárs zeneművekből, többek közt a kincses városban először bemutatott Selmeczi-operákból. A három karmester – Kulcsár Szabolcs, Jankó Zsolt és Incze G. Katalin – mellett maga az est főszereplője „ugrott be” negyediknek, a meghívásnak eleget tenni nem tudó vendégkarmestert, Kovács Jánost helyettesítendő.

Selmeczi György érdemeit, rendkívül szerteágazó munkásságát még a felsorolás szintjén is nehéz egy beszédbe tömöríteni, állapította meg az est házigazdája, Szép Gyula operaigazgató. Selmeczi Kolozsváron született 1952-ben, ahogy ő maga fogalmazott, még babakocsiban feküdt, amikor zenepedagógus édesanyja először bevitte a kolozsvári Opera nézőterére, a János vitéz próbájára. Édesapja karmester volt, ő maga gyerekkorától a zene és a színház világában él. 1975-ben elhagyta Erdélyt, és a rendszerváltozás után, 1990-ben kezdett el ismét a kolozsvári társulattal dolgozni, Simon Gábor akkori igazgató meghívására. Azóta töretlen a művész és a társulat között az együttműködés, Selmeczi több művét itt vitte színre először, többek közt a Bizánc című operát.

Zeneszerző, karmester, zenepedagógus, rendező: mindez egy személyben Selmeczi György. Zenekari- és kórusműveken kívül számos operát, musicalt és műfajilag kevésbé behatárolható színpadi művet is írt, no meg több tucat filmzenét: ő szerezte például az Idő van, a Jadviga párnája, a Fény hull arcodra, kedvesem, az Ábel a rengetegben zenéjét, és a sort hosszan folytathatnánk.

A csütörtöki gálaműsor második részében maga Selmeczi állt színpadra. Őszinte, spontán, néhol megnevettető, néhol könnyekig megható egyszemélyes produkciójához nem akárkiket hívott segítségül: Sebők Klárát, a kolozsvári Jazzybirds együttest, és tanítványait, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóit, akikkel a Szép város Kolozsvár témáját adták elő számtalan feldolgozásban a szovjet indulótól a swing-ig.  Ő maga számos szerzeményét elzongorázta, például az Idő van című film fenti dalát. Közben anekdotákkal főszerezte élettörténetét, amelyről olyan közvetlenséggel mesélt a közönségnek, ahogy csak egy olyan ember tud mesélni, aki valóban a színpadon érzi magát otthon.

Zárásként – mi másról? – természetesen a színházról énekeltek a fiatal tanítványok, tanáruk zongorakíséretével. Selmeczi a társulattól egy, A Szirén című operája által ihletett festményt kapott ajándékba: a képet ugyanaz a Lőrincz Gyula festette, aki az előadás díszlettervezője volt.  A közönség megilletődve, állva tapsolta szeretett művészét.