...Három gúnár kiabál, Napnyugatnak-támadatnak száll, Száll a kakukk fészkére, ki lesz kakukk vesztére?… (Gyermekmondóka)

Ápolók és ápoltak világa, kegyetlenség, bántalmazás, csúfolódás, lámpafény, gyógyszerosztás, lázadás. Valamint egy örök kérdés: Ki van a ketrec egyik illetve másik oldalán, ki az igazi beteg?

Van egyszer a nagysikerű, öt Oscar-díjjal jutalmazott film, és van a regény, ami Ken Kesey jóvoltából született, még 1962-ben. Na már most. Ez a kettő külön – külön is igen erőteljes alkotás, akár egyiket, akár másikat ismerjük, egy biztos, nem tudunk szabadulni hatásuktól. És akkor a színdarabról még nem ejtettünk egyetlen szót sem. Pedig rendeztek belőle, nem is akármilyet. Az Orlai Produkciós Iroda ugyanis most ehhez a darabhoz nyúlt. Pontosabban kérte fel Znamenák István rendezőt, hogy Szabó Kimmel Tamás, Péterfy Bori és Kocsis Pál főszereplésével állítsa színre a kultikussá vált Száll a kakukk fészkére című művet.

A helyszín ezúttal is a budapesti Belvárosi Színház, ahova idén ősszel vissza-visszajárunk, hiszen a Mindent Éváról (beszámolónkat itt olvashatja) című nagysikerű darab után, már másodszor ülünk bele a bársonyszékbe. A díszlet magáért beszél: szürke vasrácsok lakattal bezárva, fényes linóleum, és az a bizonyos zöld, ami a kórházakban nemcsak az ápolók ruhájának színét, hanem a falakat is jellemzi. Egy elmegyógyintézetben vagyunk.

Még világosban kezdődik a két felvonásos utazás, Takács Zalán éjjeli őrként emlékeztet minket arra, hogy itt az ideje az alvásnak. A villanyok ezután kialszanak, az ápolók pedig a nézőtéren át közelítik meg a színpadot, zseblámpáik fényével és hangos kiáltásaikkal követelik meg, hogy csönd legyen és alvás. A darab tehát már a kezdetekor részesévé teszi a nézőt, és nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy Jack Nicholson utánozhatatlan Oscar-díjas alakítása feledésbe merüljön. Bevallom, nekem az egyik kedvenc filmem a Száll a kakukk fészkére, és olyan erősen él bennem Nicholson játéka, hogy esetemben volt is minek feledésbe merülnie. De nagyon fontos leszögezni, hogy mind a regény, mind pedig a film egy teljesen önálló műfaj, tehát az összehasonlításnak nem szabad teret engedni.

Szabó Kimmel Tamás börtön elől az elmegyógyintézetbe menekülő Randle Patrick McMurhpy karaktere pedig hiteles és egyedi, lázadó és vagány, férfias és nagyszájú, ragyogóan áll neki ez a szerep (is). Péterfy Bori, akit az utóbbi időben inkább zenekari nagyasszonyként láthattunk, bizonyosan sok rajongóját csábítja majd színházba. Ratched nővér megformálójaként nem volt könnyű dolga, hiszen majdnem hogy eszköztelenül kell egy olyan erős és szikár Főnénit alakítania, akinek családja nincs, a betegek fölötti uralkodás teszi boldoggá. Szereti, ha a szabályai szerint kialakított kis mikrovilágban nem mond ellent neki senki. Egy nő, aki a férfiak fölött áll – már önmagában nem egy általános helyzet – egy nő, aki megszokta betegeitől az engedelmességet, most pedig jön a nagyszájú McMurphy és felforgatja a rendet. Ő a hatalom megtestesítője, akármilyen hatalomé, s mint ilyen, a darab aktuális volt 1962-ben és jelen korunkban is. A mindig sertepertélő törzsfőnök szerepében Kocsis Pál a színdarab harmadik állandó tagja, a többiek estéről estére cserélődnek, az előadás ugyanis hármas szereposztással látható. A sajtóbemutatón parádés volt a felhozatal, a fiúk kiválóan jelenítették meg a legkülönfélébb mentális betegségeket.

Érdemes mindegyikükre külön – külön is figyelmet szentelnünk, s folyamatosan pásztázni őket tekintetünkkel, mert minden gesztusukkal, mimikájukkal játszanak, együtt élnek szerepükkel. Jéger Zsombor a dadogó és rendkívül sebezhető Billy megformálója előtt külön is emelem képzeletbeli kalapom. Valamint érdemes megemlíteni a lányokat is, hiszen Finn nővér és Williams ápoló egy kissé extrémebb ruhában és kimondottan mély dekoltázzsal kétszer is megjelennek a színen. Egyetlen kis zavaró tényező, hogy a színváltásokat gyorsan, a nézők szeme láttára kell megoldani. Ekkor – bár sötét van – mindenki „ledobja” magáról az általa alakított figurát. Szerencsére a visszazökkenés csak pár másodpercig tart, és újra önként bevonuló ápoltak leszünk, akikre vár a fogmosás.