Évek óta megfogalmazódott az ötlet a Látó irodalmi folyóirat szerkesztőiben: jó volna egy falu-Látót is szerkeszteni: a helyről, ahol élünk, ahonnan származunk, vagy amely valamilyen módon az életünk része – hangzott el szerdán este Marosvásárhelyen a G-kávézóban. Szerkesztők, szerzők, olvasók beszélgettek a szépirodalmi folyóirat legújabb, májusi számáról és annak témájáról: a faluról.

Az ötlet Vida Gábortól származik, aki „csendes konokságával szerkesztette a szövegeket” – mondta Kovács András Ferenc főszerkesztő, aki megígérte, hogy ezután minden jól sikerült Látó-számot be fognak mutatni az olvasóknak. Ennek jegyében került sor a mostani bemutatóra is, ahol elsőként Vida Gábor olvasta fel az írását, a Látó-falu című felhívást, amelyben azt állítja többek közt, hogy „mára a falu, és nem csak a magyar, kiment divatból, az elmúlt évtizedekben többször drámai módon átalakult, meg is szűnt közben, talán.” – aztán gyorsan hozzáteszi: „Vagy mégsem?”.

Erre a felhívásra születtek aztán a beküldött prózai írások, versek, annyi, hogy el sem fért valamennyi a májusi lapszámban, maradt még a következőkre is. Varga László Edgár verse követi a szerkesztő írását, aki a Se falu se város című, hosszú költeményében örökíti meg gyerekkora faluját és von párhuzamot az egykori és mai, valamint a falu és a város között. „Mikor először jártam nagyvárosban, minden járókelőnek köszöntem” – olvasható az egyik mondat, ami szinte mindent elárul a faluról, amelyet Láng Zsolt szerint nehéz megfogalmazni, hogy mi is. Az a hely, ahol mindenki köszön a másiknak? Az, ahol mindenki ismer mindenkit? Vagy ahol mindenki mezőgazdaságból él?

Láng Zsolt azt is elárulta, hogy 23 évesen járt először falun és azóta is úgy érzi, hogy jó ott lenni, otthona a falu. Szabó Róbert Csaba faluról jött és ezt nem is akarja elfelejteni, nem is tudná, ha akarná sem, hiszen ebből táplálkozik – teszi hozzá.

Több faluhoz is kötődik Kovács András Ferenc, aki városi gyerekként nyarakat töltött el egy-egy faluban, végezte a mindennapi tevékenységet, amit mások is, állatokat etetett, csordába járt, ganét hordott, kaszált, takart. Édesapja sokgyerekes szegény családból származott, Marossárpatakról, ahonnan korán elkerült, de ahol fia sok időt eltöltött. Meghatározó volt életében még Abafája, Bözöd, ahogy később Szentábrahám, vagy Siménfalva, de a Szatmár környéki falvak,  mint például Kiskolcs, Daróc ízét sem felejtette el.

Gálfalvi György, a Látó korábbi főszerkesztője az Igaz Szó munkatársaként járta a legfélreesőbb falvakat, azokat, amelyek már a világ szélén voltak, ahol állandóan „kapaszkodni kellett, nehogy a semmibe essenek” – mondta. Olyan szociográfiai írások, riportok jelentek meg akkor a folyóiratban, amelyek irodalmi értéket képviseltek. A jelenlevő olvasók közül Majtényi Ágnest, volt újságírót kérdezték, milyen volt Bukarestből a Marosvásárhely melletti faluba, Ákosfalvára költözni. „Abból, amiből mi jöttünk, üdítő” – mondta, majd azt is elárulta, hogy még gyerekkorában, még a szünidőkben sem járt soha falun.