Közös interjúalanyok, ismerősök, olyanok, akiket többnyire én szoktam felhívni, ha valamilyen információra van szükségem, rámtelefonáltak, a kisboltban az eladó kérdezte, hogy mi történt vele, hogyhogy ilyen fiatalon?

Becze Dalma, a Vásárhelyi Hírlap újságírója mindössze 25 éves volt, pályája legelején, nem csak szép, fiatal, de kedves, érdeklődő, nyitott. Érdekelte a kultúra, a színház, a képzőművészet, az írott szó. Érdekelték az emberek, az emberi sorsok, őszintén fordult oda mindenkihez. Most őt gyászolja a marosvásárhelyi sajtó, illetve az egész város, ismerősei, távoli ismerősei, azok, akik nem ismerték, azok, akik csak a gyászjelentését olvasták.

Hol egyikünk, hol másikunk sír a szerkesztőségben – mondta a kolleganő a temetés előtti napon, miközben búcsúzó sorok, visszaemlékezések, elköszönő írások, a közös emlékek felidézése jelent meg újságban, internetes portálon, facebook-oldalakon.  Délelőtt még beszéltek vele, délután már újjá kellett éleszteni. Hétfőn megjelent az írása, szombaton már eltemették.

Nem voltunk barátok, nem voltunk közeli ismerősök, csupán kollegák olyan értelemben, hogy sajtótájékoztatókon, színházban, könyvbemutatón, kiállításmegnyitón, eseményeken találkoztunk. Keveset beszélgettünk, egy-egy rendezvény előtt néhány szót csupán, vagy a végén, amíg együtt mentünk a kijáratig, a kapuig. Szelíd mosolya, mindig érdeklődő tekintete, nyitottsága rokonszenves volt. Jó lett volna leülni egy kávé mellé és beszélgetni, de egyik eseményről a másikra kellett rohanni, lapzártához igazodni, a rendezvényről a tudósítást még megírni, telefonon utolérni valakit. Folyton rohant, rohantam, rohantunk.

Dalma, nyugodj békében!