Nemlaha Gyögy újságíró, szerkesztő, művészeti és zenei író, dramaturg neve nem ismeretlen a kabaré, a régi magyar filmslágerek vagy az operettek kedvelői körében. Ő állította össze a nagyváradi Molnár Júlia színművész A titokzatos Karády Katalin című, már bemutatott önálló estjét, melyet legutóbb január 25-én láthatott a közönség. Nemlaha Györggyel az előadás előtt beszélgettünk.

Nagyvárad mellet dolgozott-e más erdélyi színházakkal is?

Nem kifejezetten, bár játszották Szatmáron Kállai Istvánnal írt, Mesék az operettről című előadásunkat és bedolgoztam Temesváron A nemzet csalogánya című darabba.

Pedig önnek elég sok itteni kötődése van…

Igen, de az erdélyi színház próbál modernebb lenni, formabontóbb, mint a magyarországi, és ezért mindenféle olyan utakon járnak, amikre én nem szívesen kísérném el őket.

Miben látja a fő különbséget a magyarországi és az erdélyi színházak között?

Gyakorlatilag abban, amit például a magyarországiak döbbenten hallanak: hogy például a váradi színháznak egész decemberben egy bérletes előadása volt, ugyanakkor Veszprémben (ennél maradok, mert ezt ismerem jobban) decemberben 32 előadás volt. Hozzá kell tennem, a másik döntő különbség, hogy ott egy negyvenezres lakosú városban 16 ezer eladott bérlet van. Öröm egy olyan városban dolgozni, ahol folyamatosan látni az embereket szépen felöltözve menni a színházba.

Meg tudják szólítani a fiatalokat?

Igen, eljön a fiatal, hiszen játsszák a Chicago című musicalt, de Johann Strauss-operettet és Dürrenmattot is, ez a varázsa. Ott ugyanis a színház ugyan kap állami támogatást, de muszáj megkeresnie a pénzt. Ezt csak úgy tudja megkeresni, ha kiszolgálja a közönséget. Itt ellenben, és ez a magyarországiak nagy irigysége, az előadást támogatják, nem a színházat. Egy előadásra X pénz van, azt elköltik, aztán vagy megy a darab, vagy nem megy, az egy más kérdés. Holott pont fordítva kéne ülni a lovon, a színháznak kellene olyan műsort kialakítania, hogy egy összegből mindenre ossza szét a pénzt.

A másik különbség, hogy ott már eljött az az idő, amikor a színész szerepre szerződik, tehát, ha nincs szerep, nincs fizetés. Az valóban nagy gond, hogy májusban vége a színházi évadnak és augusztus végéig nincs fizetés. Ezért mindenki igyekszik olyan produkciókban részt venni, aminek van nézettsége, aminek van keresete, amit megvesznek. Látom, hogy a Karithy-színházba Kossuth-díjas színészek eljönnek havi kétszer játszani, és ezért megtanulnak egy három felvonásos, nagyon nehéz Molnár-darabot, ami egy évben megy tízszer vagy tizenkétszer. Megteszik azért, hogy jelen legyenek, szerepeljenek, játsszanak, mert a színésznek mégiscsak ez volna az érdeke, nem az, hogy otthon üljön, hanem, hogy színpadon legyen és az, hogy pénzt is keressen, mondjuk meg őszintén, ez nagyon nagy mozgatóerő.

Mennyire kell formálni a közönséget, és mennyire kiszolgálni? Ön szerint hol lenne egy egészséges határ, ha van ilyen?

Egyáltalán nincs ilyen szerintem. A régi amerikaiak azt mondták, hogy a közönségnek mindig igaza van, Bertold Brecht meg azt mondta, hogy a közönséget nem lehet rákényszeríteni, hogy az ízlését hagyja a ruhatárban. Ez mind igaz. A közönség bejön, és dönt.