Megkezdődött Csíkszeredában az Interetnikai Színházi Fesztivál, az I-FESZT, amely Románia kisebbségi társulatainak emblematikus előadásait hivatott kétévente más-más városban bemutatni. Az idei helyszín azért is jelentős, mert Csíkszeredában eddig még nem szerveztek színházi fesztivált.

A Kolozsvári Magyar Színház előadásával, a Csipkével vette kezdetét az Interetnikai Színházi Fesztivál. A kétévente megtartott, kisebbségi társulatok produkcióit felsorakoztató szemle házigazdája idén Csíkszereda. A Csíki Játékszínnek is otthont adó Művelődési Ház nagytermében, szokatlanul nagyszámú közönség előtt játszották a kolozsváriak Máté Angi Mamó című regénye alapján készült darabot (a kolozsvári színház stúdiótermébe ugyanis összesen 90 néző fér be erre a produkcióra). „Rég nem kaptunk ilyen szép tapsot, mint ma a csíki közönségtől” – mondta Váta Loránd színész az előadást követő közönségtalálkozón. Aki nem olvasta Máté Angi húsbavágóan őszinte gyermekkor-történetét, az is megrendülten jött ki a nézőtérről, és nekik (is) kifejezetten hasznosnak bizonyult az előadást követő beszélgetés a színészekkel, amely valamelyest enyhítette a torokszorítást.

Ahogy az várható volt, a már több fesztivált megjárt Csipke a nagytermi körülmények között is „közelivé”, ismerősünkké, mondhatni rokonunkká tette a darab hősét: az eleven, alapvetően vidám természetű kislányt, aki akkor is szeret, ha nem szeretik viszont, akkor is rácsodálkozik a világra, ha alig láthat belőle valamit. De mintha ismernénk rég a többi szereplőt is: a rideg természetű nagymamát, a halott anyát és vasúti sínek távolába vesző ismeretlen apát, a szomszédokat, a guruzsmás öregasszonyt és a még ridegebb nagyapát, végül pedig a képzeletbeli barátot, a nemlétező kisfiút is, aki vágyálom csupán, mint a roller vagy a bicikli, hisz nem tudja enyhíteni Angi magányát.

A fesztivál szervezői rendhagyó módon „színházi kirándulást” is szerveztek a nyitó napra: autóbusszal lehetett átruccanni Székelyudvarhelyre, ahol a Tomcsa Sándor Színház és az Udvarhely Táncműhely közös produkcióját, az Oidipuszt néztük meg. A fiatal művészekből álló csapat – a tragédia főhősei és a hullámzó, mozgó, befolyásolható és befolyásoló, hatalomból kirekesztett tömeg, az antik görög dráma Kórusa – ismét bebizonyította, mennyire aktuális lehet Szophoklész 2500 éve született műve. Szörnyű, gyógyíthatatlan betegségtől (pestis? madárinfluenza? ebola?) retteg és pusztul a köznép, miközben a kiválasztottak (a királyi család? a felső tízezer?) steril otthonuk falai közé zárkóznak, amely tetején viszont a halált hozó Szfinx (keselyű? holló? halálmadár?) rikoltozik szörnyű baljóslatot.

A történetet mindenki ismeri, Oidipusz nem kerülheti el a sorsát, és nem a végzet miatt, hisz Oidipusz eleve bűnös (embereket ölt egy keresztútnál), csak, mint az annyiszor előfordul, nem méri fel bűnének súlyát és következményeit (az egyik áldozata éppen az apja volt, akinek feleségét, vagyis saját anyját veszi nőül). Az előadás nagy erőssége a Kórus mozgás-, és hangjátéka: a harcművészeti, néptánc és kortárs táncművészeti elemeket ötvöző, rendkívül precízen kidolgozott koreográfia intenzívvé és jelenkorian dinamikussá teszi a produkciót.

A kezdőnap késő esti programpontja a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Szeretik a banánt, elvtársak? című előadása volt. Székely Csaba – eredetileg angolul írt – szövegét monodráma formájában adja elő Sebestyén Aba, akinek átütő játékához talán a kellékül szolgáló kék nejlonzacskó és az építőkockák sem volnának szükségesek, négy fal között, üres kezekkel is székéhez cövekelné másfél órán keresztül a nézőt.

A nézők – az előadáson felharsanó nevetésekből, majd a közönségtalálkozón elhangzottakból ítélve – érzékenyen reagáltak a nagyonis közeli múlt társadalmi drámáját idéző, cinikusan szellemes mondatokra, amelyeket tetéz az autizmusra utaló, vontatott hanghordozás. Sebestyén Aba finom érzékkel adagolja a szellemileg talán visszamaradott, bizonyos dolgokat azonban annál élesebben meglátó fiú tüneteit. Vékony jégen jár a színész, aki szellemi fogyatékost alakít.

Ahogy ezt maga Sebestyén Aba is elmondta a beszélgetésen: a túl sok gesztus hiteltelenné és gúnyolódóvá, a túl kevés érthetetlenné tenné a gondolatmenetet. Veres Robi néha Róbert, néha Robert, néha magyar, néha román, ahogy apukája, a szintén néha Tibor, néha Tiberiu érdekei megkívánják. A kettős síkú drámát (a társadalmit és a családit) a két szülő testesíti meg. Az apa az örökösen húsosfazék közelében melegedő, köpönyegforgató, lefele taposó, felfele hízelgő, gátlástalanul hazudó ember prototípusa, aki az átkosban magasrangú szekustiszt, a forradalom hevében bőrét mentő patkány, az „ország újjáépítése” elején pedig ismét pártvezér. A két rendszer mindenki által ismert ügyeskedője, aki számára a bejárónőnek még neve sincs, csak az, hogy „bejárónő” és „új bejárónő”, és aki ugyanolyan szemrebbenés nélkül váltja fel román identitását magyarra, ateizmusát megjátszott vallásosságra, mint ahogy fekete Ladáját cseréli le zöld BMW-re. Az anyáról pedig csak annyit tudunk meg, hogy sír és sír, és ez bőven elég ahhoz, hogy felfogjuk a család drámáját, a hazug, rideg miliőt, ami a szeretetéhes gyermek számára sokkal szörnyűbb az országban lejátszódó drámánál. Valósággal örülünk, amiért Robit autizmusa megkíméli attól a tudástól, hogy anyja öngyilkos lett. Anyukám fogta a szárítókötelet, bement a fürdőszobába és nem jött ki többé – meséli ugyanolyan együgyű révetegséggel, mint azt, hogy apja elküldte őt a kommunista időkben a boltba banánért, és ettől az eladó a földön kezdett fetrengeni a röhögéstől...

Szerdán a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Antigoné című tragédiáját  láthatja a közönség, majd az Aradi Kamaraszínház előadását, a Sex, Drugs, Gods & Rock’n’roll -t tűzték műsorra. A fesztivál teljes programja itt tanulmányozható.