A Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatának csütörtök esti meghívottja Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, az egri Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolájának vezető professzora az első világháborút követő határmódosításokról, a lakosság számának csökkenéséről és gyarapodásáról tartott előadást a Kultúrpalota kistermében.

Előadását a magyar társadalom összetételének ismertetésével indította, rámutatva arra, hogy a 20-ik század elején mennyire más volt, mint ami később lett belőle, a több mint 18 millió lakosú országnak az 1910-es népszámlálás szerint, Horvátországot is beleszámítva, a magyar anyanyelvűek aránya nem érte el az 50 százalékot. Részben románok, szlovákok, szerbek, németek lakták, ahogy a vallási összetétel is nagyon heterogén volt: Közép- és Nyugat-Magyarországon a római-katolikusok voltak többségben, a Tiszától keletre a ruszin és román katolikusok, illetve szépszámban éltek szerb és román ortodoxok, ahogy izraeliták és reformátusok is az országban.

A trianoni békeszerződés következtében Magyarország lakosságának száma 7,6 millióra csökken, a magyar ajkúak létszáma viszont 88 százalékra emelkedik. 1920-ban 400 ezren telepednek le Magyarországon, ennek fele Erdélyből, egy része Felvidékről és másik része Délvidékről érkezik – mutatott rá a történész, hozzátéve azt is, hogy a betelepült magyarok integrálása több évet vett igénybe, általában pályaudvarokon, vagonokban laktak, élelmezésük nagy problémát okozott, így szegénységükből és hányattatásukból kifolyólag mindenféle szélsőséges mozgalom számára tömegbázist jelentettek, a tanácsköztársaság után a jobboldaliak számára is, addig amíg a lakásgondjaik meg nem oldódtak.

Romsics Ignác kitért a burgenlandi magyarok esetére is, amikor a magyar politikának és a nemzetközi diplomáciának sikerült oda hatnia, hogy egyetlen alkalommal Magyarországon népszavazást tartottak és annak ellenére, hogy Sopron lakosságának nagyobbik része német anyanyelvű volt, a többség mégis inkább Magyarországhoz akart továbbra is tartozni.

A népesség számának az 1910-1941 közötti évtizedekben történő alakulását ismertetve Romsics rámutatott arra, hogy hogyan változott a nemzetiségi, vallási összetétele Magyarországnak, Csehszlovákiához, Romániához és Jgoszláviához hasonlóan, illetve, melyek voltak a legnagyobb visszhangot kiváltó határrevíziós elképzelések ebben az időszakban. A lakossági veszteségekről szólva elhangzott az is, hogy a Don-kanyarnál szenvedett vereséget a magyar hadsereg sokáig nem tudta kiheverni és pótolni, de a hadi veszteségnél jóval nagyobb méretű volt a polgári lakosság vesztesége. A bombázások alatt elhunytak számát 50 ezerre becsülik, a német utasításra és a magyar hatóságok aktív részvételével történő deportálások során viszont félmillió zsidót deportálnak, küldenek megsemmisítő lágerekbe.

A háború után kitelepítik Magyarországról a svábokat és a szlovákokat, Felvidékről magyarokat telepítenek be az országba. A német ajkúakat Németország tárt karokkal fogadja, hiszen szüksége van az újjáépítésekhez a munkaerőre, Magyarországon viszont a hátrahagyott sváb földeknek és szép házaknak örülnek a leginkább. A magyar állampolgárságú szlovákok nem szívesen hagyják el szülőfüldjüket, a legszegényebbek távoznak, Szlovákiából pedig leginkább azoktól próbálnak szabadulni, akiknek szép birtokaik, földjeik vannak. A lakosságcsere, a kitelepítések sok fájdalommal, gyűlölködéssel járnak. Egy-egy sváb faluban például még el sem hagyták jóformán a települést a német ajkúak, máris ott vannak a felvidéki magyarokat szállító teherkocsik.