A Kós Károly Akadémia Alapítvány szeptembertől folytatódó történelmi tárgyú előadás-sorozatának első meghívottja Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója volt, aki csütörtök este a Kultúrpalota kistermében Nemzetiségek és nemzetiségi politika 1849-1918 címmel tartott előadást.

Az előadó az idő érzékeltetésével kezdte, elmesélte, hogy nagyapja 1870-ben született, Deák Ferenc fogta a kezét. “Tehát két kézfogásra vagyok Deák Ferenctől” – mondta, hozzátéve, hogy úgy tűnik, mintha csupán percek választanának el a 19-ik századtól, holott nem csak a fogalmak telítődtek más tartalommal, vagy koptak el, hanem létrejött a közösségi érzés új formája, a nemzeti érzés, amellyel nem csupán a magyarok kezdtek el foglalkozni, de az itt élő románok, németek, szerbek, szlovákok, horvátok, ruténok is, kialakult a piacgazdálkodás, tudatosult a magyarsághoz való tartozás.

A 19-ik századi Magyarország etnikai viszonyait Fényes Elek statisztikai adataival szemléltette a történész, sokkolónak jellemzve az arányokat, ugyanis az ország népességének alig 37 százaléka volt magyar nemzetiségű. A 4,8 millió magyar mellett 2,2 millió román, 1,7 millió szlovák, 1,27 millió német, 1,25 millió szerb, 900 ezer horvát, 440 ezer rutén élt, kisebb számban pedig szlovének, bolgárok, cincárok, zsidók, örmények és cigányok. Csorba László szerint egy modern szociográfiai gondolkodású, például amerikai társadalomkutató számára nehéz elmagyarázni, hogy hogyan is képzelték el a magyar értelmiségiek, hogy ilyen sokszínű nemzetiségű országban létrejöhet a magyar nemzeti állam. Ezt, az elsősorban az emberjogi gondolkodással jellemezhető II. József császárnak a hatalomhoz és az emberekhez viszonyuló magatartásának ismertetésével kezdte el megmagyarázni, azzal, hogy “ez a zseniális, keresztény gondolkodású” uralkodó úgy vélte, a hatalom az emberekért van, hogy modern adminisztrációra van szükség, azt viszont nem tudta elfogadni, hogy az emberek maguk szeretnének dönteni saját magukról, ő felülről akart segíteni rajtuk. Szó esett továbbá az új közösségi érzés kialakulásáról, a tudatosuló összetartozásról, a nemzeti érzésről, a magyarsághoz való tartozás erősödéséről, arról a modern gondolkodásról, amely azt mondja, hogy az embereknek velük született jogaik vannak, amit viszont közösségben gyakorolhatnak. Az embereknek joguk van szabadon megválasztani azt a helyet, ahol élnek, illetve azt a közösséget. Nem csupán a magyarok, de a szlovákok, románok, szerbek is elkedtek foglalkozni a nemzeti érzéssel, mindenki elindult ezen az úton. “A nemzeti érzés egy olyan reflektor, ami a múltba fordulva megvilágítja azt, amire éppen ráirányul” – fogalmazta meg Csorba László azt, hogy miért is fogalmazunk úgy, hogy “amikor a törökkel harcoltunk”, “amikor az osztrákot levertük”, vagy “amikor Vereckénél bejöttünk”, hiszen magától értedődik, hogy a nemzeti szemléletünk “átpasszírozza a múltat”. Ez ellen védekezni nem tudunk, csupán tudatosíthatjuk ezt.

A nemzeti érzés és a nacionalizmus két olyan fogalom, amely a magyar nyelvben két sajátos, különböző értelmű szó, az egyik nem irányul senki ellen, míg a másik kizáró jellegű, benne a “másik” nemzet alábecsülésével, lekicsinyítésével. A “hungarus-tudat” nem a magyarsághoz, hanem a magyar királysághoz való kötődést jelentette, a nemzeti tudat kialakulásában viszont a nyelv és a kultúra fejlesztése kapott nagy hangsúlyt.

A magyar liberális nacionalizmusról is beszélt az előadó, a jogkiterjesztő asszimilációról, a nem magyarok elmagyarosodásáról, a reformkorról, a demokrácia alapgondolatáról, az 1849-es szegedi nemzetiségi törvényről, amely “minden népiségek szabad nemzeti kifejlődésének biztosítására” vonatkozott. Deák Ferenc és Kossuth Lajos gondolkodását is párhuzamba állította Csorba László, Eötvös Józsefet is említette, kitért az 1910-es népszámlálási adatokra, amelyek alapján 1880-tól 14 százalékról 23 százalékra emelkedett a magyarul tudó nemzetiségek száma, miután 1879-ben kötelezővé vált a magyar nyelv oktatása.

Az amerikai kutatónak talán úgy lehetne elmagyarázni a magyar nemzeti állam megvalósításának gondolatát, hogy a szent istváni eszme, a 800 évre visszatekintő múlt, a közös történelem eseményei tették lehetővé annak reális törekvéseit. Végül, “nem az a nagy kérdés, hogy hogyan bomlott fel 1918-ban Magyarország, hanem, hogy hogyan tudott addig megmaradni” – zárta előadását a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója.